Caresse Crosby 1914. november 3-án jegyeztette be fehérneműként a melltartó szabadalmát. A ma már nem is annyira intim ruhadarab azóta hosszú utat tett meg.
Az öltözködés történetében szinte a kezdetektől elváltak a kényelmi-praktikus szempontok és a divat. A női mellet, amely egyszerre volt a termékenység jelképe és szexuális szimbólum, kortól és kultúrától függően hol eltakarták, hol pedig kiemelték. Az alsóruha története kevésbé ismert, mint a felsőruháké. Igaz, hogy a rómaiak is viseltek a tunika alatt egy mai fogalmak szerint ingnek vagy akár melltartónak nevezhető ruhadarabot, még is azt lehet mondani, hogy az ókori népek „ingei”, bár közvetlenül a testen viselték, egyben felsőruhák is voltak.
A krétai nők például igyekeztek lenyűgöző idomaikat teljes voltukban megmutatni, a középkorban viszont titkolták azokat. A mell-láttatás a reneszánsz korában kezdett ismét „bimbózni”: a megjelenő fűzők által felnyomott női ékesség olykor teljesen kibuggyant a ruhából.
A középkori öltözék még birtoktárgy volt. Mennyiségileg meghatározható ingó jószágnak számított, olykor még – a gazdag díszek és drágakövek révén – átruházható befektetést is jelentett. Nem is volt az olyan régen, amikor a személyes ruházat, a fehérnemű még a kelengyéhez tartozott és nemzedékről nemzedékre öröklődött.
Medici Katalin volt az, aki az 1550-es években, mint illemtelent betiltotta udvarában a vastag derekat. Az általa megkívánt „homokóra” alak (darázsderék és hangsúlyos mell) elérését a következő évszázadokban szédületes karriert befutó fűző szolgálta. A vállpánt nélküli merev fűző, a corset (korzet) bonyodalmas fel- és levétele megnehezítette a félrelépést, így a tisztesség szinonimája is lett, egyben – mivel semmilyen fizikai munka végzését nem tette lehetővé – viselője társadalmi állásáról is tanúskodott. A könyörtelenül összenyomott belső szervek persze károsodtak, a hölgyeket tartós légszomj, ájulás fenyegette, de ők előbbre valónak tartották alakjuk vékonyítását.
A XVIII. század elején kezdődik a könnyen mosható, kifőzhető ingek korszaka. Igen egyszerű ingek voltak ezek, csak a gazdagabbak viseltek finomabb, alakra szabott fehérneműt. Az új iparág, a ruházati ipar megjelenésével 1770 körül megalapították Párizsban az első jelentős ruhaüzemet. A céhek feloszlottak és megkezdődött, ha ekkor még lassabb mértékben is, a sorozatgyártás. Már a francia forradalom első idején keletkezett néhány nagyobb ruha- és fehérneműgyártó vállalkozás.
A felszabadulás a XIX. század fordulóján érkezett el, amikor az öntudatra ébredő nők fellázadtak a rájuk kényszerített míder ellen, és kezdtek a nők a maihoz hasonló formájú fehérneműt hordani, legnagyobbrészt batisztból, ritkábban selyemből. A melltartó nem egyik pillanatról a másikra született, több szerkezetet szabadalmaztattak, mire az amerikai Marie Tucker megszerkesztette az első modern melltartót. Az első modern melltartó 1892. szeptember 20-án készült el: Marie Tucker a fűző többi részét elhagyva, két kosarat készített, ezek pántjait a vállon vezette keresztül és hátsó pántot kapoccsal kötötte össze. Tucker asszony azonban nem rendelkezett jó üzleti érzékkel és hiába szabadalmaztatta 1893-ban a „melltámaszt”, nem sikerült piacot teremtenie. (Az új kebelformálónak a Vogue magazin adta a brassiere – „mellemelő” nevet.)
Aztán 1889-ben jóváhagyták az első melltartót köszönhetően egy francia asszonynak, Herminie Cadolle-nak (1845-1926), aki a sikert kihasználva megalapította a Cadolle fehérneműházat. A postai úton megvásárolható kétrészes fűzős „pánt”, vagy később a le bien-tre valójában egy félbevágott fűző volt. Cadolle híres melltartó-varrónővé vált: királynők, hercegnők, táncosok és színésznők számára készítette el a méretre szabott darabokat. Első ügyfelei között maga Mata Hari szerepelt. A siker további fejlesztésekre sarkallta Cadolle-t, és ő lett az első, aki gumis (elasztikus) menetet tartalmazó szövetet használt. A Cadolle üzlet ma is működik.
Az újabb lépést 1913-ban Caresse Crosby (született Mary Phelps Jacob) (1891-1970), egy New York-i társasági hölgy tette meg, aki a finom szatén estélyi ruháját tönkre tevő halcsont fűző helyébe két zsebkendőből, gumi- és selyemszalagból barkácsolt melltartót. A kényszerszülte megoldást utóbb le is védette, ám hiába lett a modern melltartó szabadalmának első kedvezményezettje, érdeklődés hiányában szabadalmát néhány év múlva 1500 dollárért eladta. A vevő a következő 30 évben több mint 15 millió dollárt keresett rajta…
Az orosz zsidó származású Ida Rosenthal (1886-1973) ébredt rá, hogy nem minden nőnek kényelmes az egyenméret, így ő kezdett különböző nagyságú kosarakat gyártani. Ida és férje, William vezetése alatt a Maidenform ruhagyár számos egyéb előrelépést tett. A Maidenform volt az első cég, amely az asszonyok számára várandós és a szoptatós melltartókat kínált, és William találta ki a kosárméretének szabványát. A termékek elfogadtatásában is hatalmas lépést tett a házaspár, hiszen az „Álmodtam… egy Maidenform melltartóról” hirdetési szlogenjével lehetővé tették, hogy a sokáig tabuként kezelt ruhadarabról nyíltan beszéljenek.
Hiába a sokféle változat, valójában 1920 után lett olyan a női fehérnemű, amilyennek ma ismerjük: ekkor még az anyaga nyersselyem vagy műselyem (a pamut a szegénységet tükrözte), világos színekben készült szabása is elegánsabb lett: keskeny vállpántos, karcsúsított, melltartó szabású.
A melltartónak azóta számtalan változata született, a lapostól kezdve az ötvenes évek „rakétamell” divatjáig. A hatvanas években a feministák elégették a nőellenesnek kikiáltott, a melleket béklyóba szorító cifra „cicifixeket”, de a melltartó ezt is túlélte.
A férfiakról se feledkezzünk meg. A férfi fehérnemű is jelentősen változott a XX. században, az ingre rávarrták a gallért, az alsónadrág és a harisnya rövidebb lett. Az amerikaiak például már az első világháború után egészen rövid, szűk alsónadrágot hordtak, ami a fürdőnadrághoz volt hasonló.
