„Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.” Veres Pálné a magyar nőnevelés úttörője 120 éve, 1895. szeptember 28-án halt meg.
Veres Pálné Beniczky Hermin 1815. december 13-án látta meg a napvilágot a Nógrád vármegyei Lázi pusztán, a jómódú nemes Beniczky család Hermin nevű gyermekeként. Az apa halála után az anya három lányával Budára költözött, s egyik alapítója és működtetője lett a Budai Jóltevő Asszonyi Egyesületnek. Miután Beniczkyné az 1831-es kolerajárvány áldozatául esett, a lányok apai nagyapjukhoz kerültek, és a tótgyörki kastélyban nevelkedtek.
„Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.”
Hermin saját akaratából tanulhatott, sokat olvasott, képezte magát, minden érdekelte: a kultúra, földrajz, történelem, politika, irodalom, művészetek. A testvéreket nagynénjük, Tihanyi grófné Pestre hívta, Hermin itt találkozott Veres Pállal, Nógrád vármegye főjegyzőjével, aki 1839-ben feleségül vette. A Nógrád vármegyei Vanyarcon telepedtek le, az 1850-es évekig Hermin kizárólag a családjának és egyetlen lánya, Szilárda nevelésének élt, akit kezdetben maga tanított írni, olvasni. Ennek nyomán merült fel benne a nők taníttatásának a gondolata. Ekkoriban fogalmazta meg nevelési alapelveit: „Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.”
Madáchot a magyar nemzeti nőnevelés egyik jeles úttörőjéhez, az Országos Nőképző Egyesület alapítójához, Veres Pálnéhoz mély barátság fűzte. Ismeretségük az 1840-es években kezdődött, amikor Az ember tragédiája szerzője egy közös ismerős társaságában ellátogatott a Nógrád megyében található, Vanyarcon lakó Veres Pál kastélyába. A zárkózott természetű költő rendkívül jól érezte magát vendéglátói körében. Veres Pál és felesége szívesen látta vendégül a Kossuth eszméit követő fiatalokat, így Szontágh Pál és Madách Imre is gyakran megfordult náluk.
1865-ben került a kezébe Madách később sokat vitatott, A nőkről, különösen esztétikai szempontból című 1864-es akadémiai székfoglaló beszéde, amely mélységesen felháborította, mert az író, akit a család barátjának és saját szellemi partnerének tartott, így írt:
„A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Ez adta meg a végső lökést ahhoz, hogy a felsőbb nőnevelés érdekében mozgalmat indítson.
Hatalmas ambícióval látott munkához, s bár kezdeményezése mögött valóságos társadalmi igény állt, terveit nem volt könnyű elfogadtatni. Eötvös József, a liberális szellemű oktatáspolitikus sem támogatta, csak Deák Ferenc állt ki mellette. Felhívás a nőkhöz című kiáltványát 1865. október 28-án közölte Jókai lapja, a Hon, majd újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. Ezt követően 1867. május 24-én összejövetelt szervezett Pesten, a Tigris Szállodában, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő következő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva 1868. március 23-án adományokból megalakult az Országos Nőképző Egyesület, melynek elnöke Veresné, alelnöke pedig Teleki Sándorné lett.
A következő évben, 1869. október 17-én az Ország-úton (a mai Múzeum körúton) megnyílt a felsőbb leányiskola, amely a nők szellemi fejlődését, a magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet Veres Pálné készítette, az intézménynek a nagy tekintélyű irodalomkritikus, Gyulai Pál volt az igazgatója, a tanulókat főként óradíjas gimnáziumi tanárok oktatták. A növendékek magyar, német, francia nyelvet és irodalmat, számtant, természetrajzot, lélektant, művészettörténetet, esztétikát tanultak, valamint könyvvitelt és kézimunkát is. A kedvező társadalmi fogadtatás eredményeképpen lassan javultak az intézmény működésének anyagi feltételei is.
„Oly ritkaság egy-egy Veres Pálné, mintha egy pálma nőne fel a mi délczeg jegenyéink és egyszerű fűzfáink között. Hogyan nőtt fel ebben a levegőben így? Itt még senki se érzi szükségét Geoffrin asszony vagy a Seudéry kisasszony szellemének — itt ők meg gúnyolt kék harisnyák volnának, Du Duffand marquise vagy a D’Epinay asszony emlékiratai senkit sem ejtenének bámulatba, Récamier vagy De Lambert asszonyok salonjai üresen maradnának a szerdai és pénteki délutánokon. Itt még csak addig számít az asszony, míg szép és kívánatos, — azontúl tartsa rendben a családbeliek fehérneműjét s ezzel betölti rendeltetését. Azok a nők, a kik húsz éves koruktól hetven éves korukig folyton frissek a szellemükkel, folyton érdekesek és le-bilincselők az egyéniségükkel, azok itt nincsenek s nem is igen érzi a hiányukat senki. Szóval, az a szellemi erő, melyet más fejlettebb társadalmakban a nők képviselnek, az még embrióban alszik s nem is igen ébresztgetik. Ha akad is egy-egy merész kezdeményezés, mint a Wlassicsé, a ki kihámozni igyekszik ezeket a szunnyadó erőket, — ez még mindig afféle korai mozdulatnak látszik.” (Forrás: Vasárnapi Ujság 43. évf. 16. sz. (1896. április 19.)
Az 1870-es évek elején a felsőbb leányiskola már internátussal is rendelkezett, és megindult a négyosztályos alsóbb népiskolai oktatás is. 1873-tól pedig Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával a népiskolai és a felsőbb leányiskolai szint közé illesztették be a polgári iskolai képzést. Jól szemlélteti a Nőképző Egyesület hírnevét, hogy Erzsébet királyné három alkalommal is meglátogatta az intézetet. Az 1890-es évek elejére az Országos Nőképző Egyesület tanintézetében a felsőbb leányiskolai képzést négy évfolyamossá alakították át, amivel lehetővé vált az intézetben a nevelőnői vagy tanítónői oklevél megszerzése. 1881-ben a tanintézet a Zöldfa utcába (ma Veres Pálné utca) költözött, ahol már a 11 osztályterem mellett ének-, rajz- és tornaterem, valamint játszótér és korcsolyapálya is helyet kapott.
