Könnyedén vette a drámai és a komikus szerepet, az Operett színpadán éppúgy tökéletes volt, mint a filmvásznon. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani. 86 éves lenne Márkus László.
„Ez a hivatás egész embert kíván. Még a háború alatt megfogadtam: ha sikerül ez a pálya, csak ennek élek. Erre tettem fel az életem – én ebben a szellemben élek” – vallotta Márkus László Kossuth-díjas színész, kiváló művész, aki 86 éve 1927. június 10-én született.
Különc volt, ha nőnek születik díva lett volna belőle. Ha kellett ripaccsá vált, máskor tökéletes úriemberként mutatkozott meg. Márkus 1927. június 10-én Budapesten született. A színészet az élete volt; már hatéves korától színész szeretett volna lenni, iskoláit csak úgy mellesleg végezte, egyszer azzal „dicsekedett”, hogy jeles osztályzat egyszer sem fordult elő bizonyítványában. Szülei válása után anyjával élt Pesten, a nyilas uralom alatt tizenkétszer hajtották őket a Duna felé, s bár mindannyiszor megmenekültek, az élmény Márkusnak haláláig rémálma maradt.
„Gyerekkoromban, a háború alatt megfogadtam, ha színész leszek, – akkor nekem az életem sikerült – akkor én csak ezzel akarok foglalkozni! Ez sikerült! Úgy érzem, ez a hivatás egész embert kíván. Én így is élek. Ez sok lemondással jár, de sokkal több örömöt is ad az embernek.”
1945. december 21-én lépett először színpadra. A színészmesterséget Lehotay Árpádtól kezdte tanulni Szegeden, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát 1951-ben végezte el. Vizsgafellépése előtt nem sokkal apja miatt kitelepítették a Békés megyei Okányba, ugyan nem éltek együtt, de apja fakereskedő-malomtulajdonosként a rendszer ellenségének minősült. Márkus érdekében a nagyhatalmú Major Tamás színész-rendező lépett közbe, s kapcsolatait mozgósítva néhány nap elteltével hazamenekítette.
A Debreceni Csokonai Színház színpadára már sokoldalú művészként robbant be. 1957-ben lett tagja a Madách Színház társulatának, s a színházhoz haláláig hűséges maradt. Itt alakított főszerepet a Moliére-sorozat minden darabjában (Tartuffe, A fösvény, Mizantróp), játszott Shakespeare-t (Claudiust a Hamletben), Csehovot (Piscsiket a Cseresznyéskertben) és G. B. Shaw-t (Pickering ezredest a Pygmalionban).
Pályafutása csúcspontját a Molnár Ferenc-vígjátékok jelentették. Páratlan aktivitással, elegáns könnyedséggel, vérbő humorral és bravúros beszédtechnikával alakította a dolgokat irányítani tudó nagy játékosokat. Mesteri volt mint Nelson az Egy, kettő, háromban (egy óra húsz percig volt jelen egyfolytában a színpadon), avagy a Játék a kastélyban Turaijaként. Ez utóbbi szerep hosszabbította meg az életét.
A munkában szigorú volt önmagához, a szöveg, a szerep már a rendelkező próbán a fejében volt. Gyűlölte az erőszakot, a hidegséget, az unalmas ürességet. Sőt neki magának sincs kedve különösebben elidegenedni.
Ugyancsak emlékezetes alakítást nyújtott a franciák Molnár Ference, Marchel Achard krimi-vígjátékában a Bolond lányban. A francia szerző maga is úgy nyilatkozott, hogy sehol nem látott ilyen tökéletes párost, mint a Márkus-Domján kettőst. A 700 előadást megért darabban a vizsgálóbíró szerepét a 444. előadásig Márkus játszotta. Hubay Miklós az ő színészi képességeit figyelembe véve írta meg a „Néró játszik” című darabját 1968-ban. Pongrácz Zsuzsa, a darab egyik fordítója tolmácsolta elragadtatását: „Soha, sehol a világon, Párizsban sem találkoztam ilyen remek szereposztással. Domján Edit: csoda. Márkus László is az. Érzelmekben, játékban, egész lényében többet eljátszik, mint amit én megírtam. Az ő szerepe a legnehezebb. Övé a főszerep. Hiszen végig, három felvonáson keresztül a színpadon van, rajta múlik minden.”
Számos karaktert formált meg filmeken, emlékezetes a Meztelen diplomata főszerepe és Az ötödik pecsétben nyújtott alakítása. „Ma az egyetlen eszköz, amely igazán nagy népszerűséget képes biztosítani. Az ember megjelenik egy kis marhaságban, és ötmillió ember látja… másnap a közértben, színházban, az utcán kétmillióan szólítják meg: milyen jó volt abban a kis marhaságban.”
Szívesen énekelt sanzonokat, operetteket (két lemeze is megjelent), gyakran lépett fel a rádió és a televízió kabaréműsoraiban, a Három nővér paródiában Mását alakította, a jelenet után nem lehetett a az igazi darabot előadni, mert azonnal nevetésbe fulladt. Két népszerű rajzfilmfigura, Béni és Kukori is az ő hangján szólalt meg. Nem válogatott a szerepek között, imádott játszani. S nemcsak a színpadon, az életben is: úgy öltözött, úgy viselkedett, hogy magára vonja az emberek figyelmét, sztárallűrként parfümöket és öltönyöket gyűjtött. Márkus igaz színpadi ember volt, az egész élete a színház körül forgott.
Háromszor kapta meg a Jászai Mari-díjat (1956, 1963, 1972), a Kossuth-díjat viszont viszonylag megkésve, 1983-ban vehette át. Akkor már nagybeteg volt, nem is tudott igazán örülni az elismerésnek. Vészesen lefogyott, de szenvedélyesen szeretett élni, s ez átmeneti gyógyulást hozott, három bemutatóra még visszatért a színpadra.
1985. december 30-án az újévet köszöntő műsor főpróbáján lett rosszul, s röviddel ezután a szíve felmondta a szolgálatot.
Felhasznált irodalom:
szineszkonyvtar.hu
B. Fábry Magda: Márkus
