Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy

„De hát mit gondol, kivel van dolga? Én nem vagyok sem szűz, sem hercegnő. Magát még csak mától fogva ismerem és nem tartozom számadással cselekedeteim felől.” A 190 éve, 1824. július 27-én született ifjabb Alexandre Dumas, akinek egyik legismertebb és legtöbbet olvasott, előadott műve A kaméliás hölgy.

„Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kísértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyottan, ezerszer megkísértve, meg tud tisztulni bűneitől?
Egy gyengéd, tiszta lélek története ez a regény, egy kedves, szerencsétlen leányé, akiből nagy, önfeláldozó szerelmének tisztító tüze kiégeti a tisztátalanság porszemnyi salakját is, egy elveszett leányé, ki végül a pletykás, kíváncsi, kéjvágyó tisztességesek fölébe magasodik.”

Körülbelül ilyen lehetett volna a kor ízlése szerint A kaméliás hölgy legelső francia kiadásának „fülszövege”, azóta a „felmagasztosult rossz leány” eszméjét közhellyé változtatta a tömérdek irodalmi másolat, de ősképe, Gautier Margit bájosan érzelmes alakja a régi kedves fénnyel sugárzik.

Ifjabb Alexandre Dumas (1824-1895) szentimentális alkotása (1848) a kurtizánról, akinek a tiszta szerelem esélye is megadatott – bejárta a világot. Népszerűségét fölöttébb gyarapította Verdi ragyogó operazenéje (La Traviata), neves énekesek, illetve a filmváltozatokban színészegyéniségek kiemelkedő teljesítménye. A regény maga azok közé az irodalmi képződmények közé tartozik, amelyek érzelmi aureólába fogják és egyszerű, kongruens képlet szerint építik fel világukat. Mindennek és mindenkinek megvan a maga pontosan kijelölt, áttekinthető helye és szerepe, s az egyetlen nóvum, amit e művek felmutatnak az, hogy valami rosszról kiderül, alapjában véve jó.
Szerb Antal felhívja a figyelmet, hogy a Kaméliás hölgy nyomán megindult demi-monde regénydivatra mintegy keserű ellenhatásként nyúl Flaubert magasabb értelmezési hálóval a közkedvelt érzelmes témához.

Alexandre Dumas: A kaméliás hölgy
(Részlet a regényből)

1

Azt hiszem, az ember csak akkor teremthet alakokat, ha előzőleg hosszan tanulmányozza az embereket, éppen úgy, mint ahogy idegen nyelvet sem beszélhetünk addig, amíg alaposan meg nem tanultuk.

Mivel még nem érkeztem el ahhoz a korhoz, amikor az ember már kitalál, meg kell elégednem azzal, hogy egyszerűen elbeszélek.

Kérem tehát az olvasót, legyen meggyőződve e történet hitelességéről. Történetem személyei – a hősnő kivételével – mai napig is élnek még.

Egyébként pedig elég tanúja volt Párizsban azoknak az eseményeknek, amelyeket most összegyűjtve elmondok, és ha az én tanúskodásom nem volna elegendő, ők bármikor megerősíthetik minden állításomat. Egy véletlen körülmény folytán azonban csak én írhatom meg e történetet, amelynek utolsó részleteinél csak magam voltam jelen, és így más nem tudná a maga teljes érdekességében elmondani.

Íme, hogyan jutottak tudomásomra ezek az utolsó részletek.

Ezernyolcszáznegyvenhét március tizenkettedikén egy nagy sárga hirdetés ötlött a Lafitte utcában a szemembe. Elolvastam, és megtudtam belőle, hogy árverés lesz, amelyen bútorok, fényűzési tárgyak és ritkaságok kerülnek dobra. Az árverést haláleset miatt írták ki, de a hirdetés nem nevezte meg a halottat, csupán azt adta tudtul, hogy az árverést a d’Antin utca 9. számú házában fogják megtartani, március tizenhatodikán, délután egy és öt óra között.

A hirdetés bejelentette azt is, hogy tizenharmadikán és tizennegyedikén az érdeklődők megtekinthetik a lakást és a bútorokat.

Mindig szerettem a művészeti ritkaságokat. Elhatároztam hát, hogy nem fogom elszalasztani az alkalmat, és ha nem vásárolok is, legalább megnézem, mi kerül árverésre.

Következő napon elmentem a d’Antin utcába, a kilences szám alá.

Noha még korán volt, akadt már a lakásnak látogatója és látogatónője, akik – bár a ruhájuk bársonyból és kasmírból volt, s a kapu előtt saját fogatuk várta őket – meglepetten, sőt csodálattal nézték a szemük előtt feltáruló pompát.

Később én is megértettem ezt a csodálkozást, mert amikor magam is körültekintettem kissé, könnyűszerrel rájöttem, hogy egy kitartott nő lakásán vagyok. Ha pedig van valami, amit a nagyvilági asszony szívesen megtekint, hát akkor ez az: az ilyen asszonyok lakásának berendezése, akiknek hintója naponta sárt fröccsent az övékére, akiknek rendesen az övéké mellett van páholyuk a Nagyoperában és az Olasz Operában, és akik egész Párizst elkápráztatják bűnös szépségükkel, gazdag ékszereikkel és botrányaikkal.

Az a nő, akinek lakásán voltunk, immár meghalt, és ezért a legerényesebb asszonyok is behatolhattak szobáiba. A halál megtisztította ennek a ragyogó kloákának levegőjét, és különben is, a hölgyeknek megvolt az a mentségük, ha erre szükség volt, hogy árverésre jöttek, és fogalmuk sem volt arról, hogy tulajdonképpen kihez lépnek be. Olvasták a hirdetéseket, meg akarták szemlélni azt, amit a falragaszok hirdettek, hogy már előre választhassanak. Hiszen oly természetes ez az egész. Ez azonban nem gátolta őket abban, hogy e csodáknak közepette is azt ne fürkésszék, hogyan is élt ez a nő, akiről kétségtelenül különös dolgokat meséltek nekik.

Ámde a nagy titok meghalt az istennővel együtt, és a kegyes hölgyek minden igyekezetük ellenére sem fedezhettek fel mást, mint csupán azt, ami a halál után került eladásra. Abból, ami még életében itt megvehető volt: abból nem láthattak semmit.

Különben pedig volt itt bőven mit venni. A bútorzat gyönyörű volt. Rózsafából készült rokokó bútorok, Boulle faragványai, sèvres-i meg kínai vázák, meisseni porcelán szobrocskák, selyem, bársony, csipke garmadában.

Fel s alá sétálgattam a lakásban, és nyomon követtem a kíváncsiskodó asszonyokat, akik most egy színes szövettel kárpitozott szobába léptek, és éppen én is be akartam lépni, amikor szinte zavart mosollyal az ajkukon gyorsan visszajöttek, mintha szégyellték volna azt, amit odabenn felfedeztek. Ez csak fokozta vágyamat, hogy behatoljak a szobába. Ez volt az öltözőszobája az elhunytnak, és minden apró részlet arra vallott, hogy tulajdonosa itt fejtette ki a legkáprázatosabb fényűzést.

Egy hatalmas asztalon, amely közvetlenül a fal mellett állott, és amely mintegy három láb széles és hat láb hosszú volt, ott csillogott Aucocnak és Odiotnak minden kincse. Gyönyörű gyűjtemény volt, és az ezernyi tárgyacska között, mely mind olyan fontos egy ilyen asszony öltözködéséhez, nem akadt csak egy is, amit nem ezüstből vagy aranyból vertek volna. De nyilvánvaló volt az is, hogy ez a gyűjtemény csak apránként gyülemlett így fel, és nem egyazon szerelem egészítette ki ilyen teljessé.

Engem, aki nem rettentem meg egy kitartott asszony öltözőszobájának láttán, inkább mulattatott az, hogy ezeket a részleteket is láthatom, és észrevettem, hogy ezek a gyönyörűen csiszolt szerszámok különböző kezdőbetűkkel meg címerekkel voltak ékesítve.

Kíváncsian nézegettem ezeket a tárgyakat, amelyek mindegyike a szegény leány egy újabb prostitúciójáról beszélt, és elgondoltam magamban, hogy Isten elnéző volt vele szemben, mert hiszen nem engedte, hogy a szokásos bűnhődés érje utol szegényt, hanem szépségének és fényűzésének teljében szólította el a földről, mielőtt megöregedett volna, ami az ilyen asszonyoknak első halála.

És valóban, van-e szomorúbb látvány – kivált asszonyoknál – a bűn megvénhedésénél? Amikor már elveszíti a méltóságát, és nem tud többé érdeklődést kelteni. Az örökös szánom-bánom, nem azért, amiért rossz útra lépett, hanem mert elhibázta a számvetést, és rosszul gazdálkodott a pénzével, íme, ez az, ami mindenekfelett szomorú. Ismertem egy félvilági nőt, akinek a múltjából nem maradt meg más, mint egy leánya. A nő kortársai azt mondották, hogy ez a leány éppen olyan szép, mint amilyen az anyja volt annak idején. Louise volt a neve ennek a szerencsétlen teremtésnek, akit anyja csak azért nevezett leányának, hogy azután az táplálja őt öregségében, mint ahogyan ő is etette a gyermeket kicsiny korában. A leány pedig szót fogadott anyjának, és anélkül, hogy akarta, hogy szenvedélye csábította volna, vagy hogy élvezete lett volna benne: úgy átengedte magát szomorú kenyérkeresetének, mintha az lett volna a tanult mestersége, ha egyáltalán gondoltak volna arra, hogy valamire taníttassák.

Mivel örökös és korai dorbézolásban volt csak része, amihez hozzájárult az is, hogy a leány állandóan betegeskedett, kialudt benne az a képesség, amivel megkülönböztethette volna a jót a rossztól, s bár Isten talán megáldotta evvel a képességgel, de mit használt az, ha nem volt senki, aki jó ösztöneit fejlessze.

Sohasem feledem el ezt a fiatal leányt, aki majdnem mindennap ugyanabban az órában végigment a körutakon. Az anyja kísérte állandóan és oly kitartóan, akár egy igazi anya kísérte volna igazi leányát. Akkor még magam is fiatal voltam, és szívesen fogadtam századom könnyű erkölcseit… De azért emlékszem, hogy ez a gyalázatos felügyelet már akkor is utálattal és undorral töltött el.

Képzeljék még hozzá, hogy soha szűz leány arca nem fejezett ki annyi ártatlanságot, mint ezé a nőé, akinek vonásain bizonyos mélabús szenvedés tükröződött.

Mintha a lemondás öltött volna testet.

És egy napon felragyogott ennek a leánynak az arca. Mintha a züllés közepette, melybe anyja sodorta, Isten különös kegye a boldogság egy sugarát küldte volna a vétkezőnek… És végre is, aki gyengének teremtette, miért hagyta volna minden vigasz nélkül, életének fájdalmas súlya alatt? Egy napon észrevette, hogy másállapotban van, és ami még szép és érintetlen volt lelkében, az megreszketett az örömtől. Különösek a lélek menedékei. Louise örömmel sietett anyjához, hogy elmondja neki ezt a hírt, mely oly boldoggá tette. Szégyenletes elmondanunk, azonban nem az a célunk, hogy kiagyalt erkölcstelenségeket beszéljünk el, hanem igaz történetet mondunk el, melyet talán jobb lenne, ha elhallgatnánk, ha nem hinnők, hogy időről időre fel kell tárni ezeknek a szerencsétlen lényeknek mártíromságát, akiket meghallgatás nélkül ítélnek el, és megbírálás nélkül vetnek meg; szégyenletes elmondanunk, ismételjük, de az anya azt felelte a leánynak, hogy már kettőjükre sem keres eleget, ha meg hárman lennének, akkor szükséget is látnának, hogy az ilyen gyermekek fölöslegesek, és hogy a terhesség tulajdonképpen elveszített idő.

Következő napon az anya egy barátnője jött hozzájuk, aki szülésznő volt; Louise néhány napig az ágyat nyomta, aztán pedig felgyógyult, de gyengébb és sápadtabb volt, mint valaha.

Három hónappal utóbb akadt ember, akinek szegényen megesett a szíve, és segédkezet nyújtott neki testi és lelki felépülésében. Azonban az utolsó megrázkódtatás túlságosan heves volt, és Louise meghalt a magzatelhajtás következtében.

Az anyja még él: miből? Isten tudja.

Ez a történet motoszkált fejemben, miközben az ezüst szerszámocskákat bámultam, és úgy látszik, elég sok időt töltöttem így merengéssel, mert immár senki sem volt a lakásban rajtam és egy őrön kívül, aki éber figyelemmel kísérte, nem csenek-e el valamit.

Odamentem a derék emberhez, akinek ilyen nyugtalanságot okoztam.

– Uram – mondottam -, nem tudja, kérem, ki lakott itt?

– Gautier Margit kisasszony – felelte.

Név szerint is, látásból is ismertem ezt a leányt.

– Hogyan – szóltam az őrhöz -, Gautier Margit meghalt?

– Igen, uram.

– És mikor?

– Azt hiszem, már három hete.

– És miért mutogatják a lakást?

– Mert a hitelezői azt gondolták, hogy ez csak fokozza a vásárlási kedvet. Az emberek láthatják, milyen hatást tesznek így a bútorok és kárpitok. Hiszen tetszik érteni. Ettől azután megjön a kedvük a vásárláshoz.

– Tehát adósságai voltak?

– Ó, uram, de még mennyi!

– De hát az árverés fedezni fogja?

– Sőt, még marad is.

– És mi történik a felesleggel?

– A családnak jut.

– Hát volt családja?

– Úgy látszik, igen.

– Köszönöm, uram.

Az őr, aki így most már megnyugodhatott szándékaimat illetően, köszönt, én pedig távoztam.

„Szegény leány – gondoltam magamban hazamenet -, ugyancsak szomorú körülmények között halhatott meg, mert az ő világában csak addig akadnak barátok, amíg a nők egészségesek.” És akaratom ellenére is megesett a szívem Gautier Margit sorsán.

Talán nevetségesnek tetszik ez sokak szemében, de én végtelenül elnéző vagyok az ilyen nők iránt, és nem is igyekszem mélyebben vizsgálni ezt az elnézést.

Egy napon, mikor valami útlevélügyben a prefektúrán akadt dolgom, láttam, amint az egyik mellékutcában két zsandár egy ilyen lányt kísért. Nem tudom, mit követett el a leány, csak annyit mondhatok, hogy forró könnyek patakzottak szeméből, miközben lehajolt, hogy egy néhány hónapos kisgyermeket megcsókoljon, akitől most elszakítják… E nap óta nem tudom többé csak úgy első látásra megvetni ezeket a nőket.

2

Az árverés tizenhatodikára volt kitűzve.

A látogatások és az árverés között egynapi időközt hagytak, hogy a kárpitosok leszedhessék a kárpitokat, függönyöket stb.

Akkoriban tértem haza egy nagyobb utazásról. Így aztán elég természetes volt, hogy nem értesítettek Margit haláláról azoknak az újdonságoknak során, melyeket a jó barátok rendesen elmondanak annak, aki éppen akkor tér vissza a fővárosba. Margit szép volt ugyan, de amilyen sokat beszélnek a felkapott nőkről életükben, annyira hallgatnak róluk, amikor elhunynak. Az ilyen nap csillogás nélkül nyugszik le, éppen úgy, mint ahogyan felkel. Halálukról, ha fiatalon hunynak el, valamennyi kedvesük egyszerre értesül, mert Párizsban egy-egy ismertebb félvilági nőnek valamennyi kedvese szinte bizalmas meghittségben él egymással. Egyik a másiknak elmondja a halottra vonatkozó kedves kis emlékeit, azután folytatják életüket, melyet az egész esemény még csak egy könnycsepp erejéig sem zavar meg.

Manapság, amikor valaki huszonöt éves elmúlt, a könny bizony ritka dologgá válik, az ember már nem ontja akárkiért. Legfeljebb, ha a szülőket siratják meg, azokat is annyira, amennyire megfizették, és annak az árnak arányában, amelyet ezért hátrahagytak…

Ami engem illet, bár az én kezdőbetűim nem ékeskedtek Margit csecsebecséin, ösztönszerű elnézésemnél és annál a természetes szánalomnál fogva, amelyet az imént vallottam meg, önkéntelenül is egyre a leány halálára gondoltam, és talán tovább is töprengtem a halála fölött, mint amennyi időt az eset megérdemelt volna.

Emlékeztem, hogy sokszor találkoztam Margittal a Champs-Élysées-n, ahová mindennap kikocsizott kis kék hintaján, két pompás pejlovával. Ilyenkor rendesen meglepett az az előkelő megjelenés, amely pályatársnőitől megkülönböztette, és amely még jobban kiemelte igazán kivételes szépségét.

Ezeket a szerencsétlen teremtéseket, valahányszor kikocsiznak, kíséri valaki – Isten tudja, kicsoda.

Mivelhogy egy férfi sem szeret tüntetni azzal, hogy kihez fűzik éjjeli szeretkezései, viszont ezek a nők irtóznak az örökös egyedülléttől, sétakocsizásaik vagy sétáik alkalmával magukkal visznek valakit, akinek – kevésbé szerencsés lévén – nincsen kocsija, vagy egy-egy élemedett dámát, akinek elegáns öltözéke ki tudja, honnan származik, és akihez bizalommal fordulhat mindenki, aki részleteket kíván megtudni annak életéből, akit kísér.

Margitnak nem volt ilyen öregasszonya. Mindig magányosan kocsizott ki a Champs-Élysées-re, s amennyire csak lehetett, behúzódott hintaja mélyére. Télen rendesen nagy kasmírkendőbe burkolózott, nyáron pedig könnyű és nagyon egyszerű ruhákba öltözött. Kedvenc sétái közben számtalan ismerősével találkozott, de értette a módját, hogy úgy mosolyogjon feléjük, hogy mosolyát csak azok vegyék észre, akiknek szólt. Hercegnők szoktak így mosolyogni.

Nem ott kocsizott, ahol társnői: a Champs-Élysées köröndje táján, hanem a Bois sűrűjébe vitette magát. Itt azután leszállt fogatáról, körülbelül egy óra hosszat gyalog sétált, majd pedig újra kocsiba ült, amely sebes ügetéssel vitte haza.

Ez a néhány körülmény, amelyet személyes tapasztalatból ismertem, most mind feltámadt emlékezetemben, és szántam az elhunytat, mint ahogyan az ember sajnál egy váratlanul elpusztult szép, művészi munkát.

Margit bájos szépségéhez foghatót keresve sem lehetett találni.

Szinte túl magas volt és sovány, de ismerte a művészetét annak, hogyan lehet öltözékével eltüntetni azt, amit a természet nem egészen tökéletesen alkotott rajta. Kasmírja mögül, melynek vége a földet söpörte, imitt-amott kilátszottak selyemszoknyájának bő fodrai, kebléhez szorított prémes karmantyúját pedig, amelyben kezét melengette, ügyesen elrendezett fodrok vették körül, úgy, hogy a legkövetelőbb szem sem talált kivetnivalót abban, ami a vonalak finom körrajzát illethette.

Csodás kis feje kacérkodásra volt teremtve. Egészen parányi kis főcske volt az – és mint Musset mondaná – az anyja is azért gyúrta ilyenné, mert előrelátó gondossággal gyúrta.

Aki maga elé tud képzelni egy leírhatatlanul bájos, ovális arcot, melyet két gyönyörű fekete szem tesz élénkké, szemöldököt, amely oly tökéletesen ível, mintha oda volna festve, rózsaszínű arcot, finom egyenes orrot, melynek orrlyukai a lélegzetvételnél szinte remegni tetszenek az érzéki mámor után való vágytól, és végül szabályos, kicsiny szájat rajzol ebbe az arcba, az maga előtt láthatja ezt a gyönyörű, tökéletes főt. Kicsiny ajkait félig nyitva tartotta, úgy, hogy gyöngyhöz hasonló fogsora kivillant mögüle; arcbőre pedig hamvas volt, mint az őszibarack, amelyet még nem érintett emberi kéz.

Haja fekete volt, mint az ében, és hullámos. Úgy fésültette magát, hogy haja elöl szélesen rásimult homlokára, azután pedig elrejtőzött nyakszirtje fölött, úgy, hogy szép kis füleinek csupán a csücske látszott ki, amelyben két gyémánt fülbevaló csillogott. Ezeknek értéke mintegy négy-ötezer frank lehetett.

Pezsgő élete ellenére is valami szűzies, sőt gyermeki kifejezése maradt az arcának, és ezt a jellegzetességet, anélkül, hogy okát ismernénk, meg kell jegyeznünk.

Volt egy arcképe is Margitnak, amelyet Vidal festett, az egyetlen ember, aki képes lehetett megörökíteni ennek a nőnek csodás báját. Halála után ez az arckép néhány napig nálam maradt, és olyan élethű volt, hogy ez tette lehetővé leírnom arcát, amire emlékezetből aligha lettem volna képes.

E fejezetnek néhány olyan részlete is van, amelyet csak utóbb tudtam meg, de inkább rögtön elmondom, mert így nem kell utóbb rátérnem, amikor e nő élete történetének elmondásába belefogok.

Margit minden bemutató előadáson megjelent, és minden estjét színházban vagy bálokon töltötte. Valahányszor új darabot játszottak, bizonyos volt, hogy ő is megjelenik a színházban, mégpedig három dolognak kíséretében, melyet maga elé tett földszinti páholyának bársony kárpitozású karfájára: távcsövét, egy bonbonos zacskót és végül egy kaméliabokrétát.

A hónapnak huszonöt napján fehér kaméliát viselt, öt napon át pedig vörös bokréta kísérte. Soha senki nem tudta, mit jelent ez a színváltoztatás. Bevallom, magam se, én is csak megemlítem, anélkül, hogy magyarázatát tudnám adni. Barátai és a színházak törzslátogatói észrevették és megfigyelték ezt a szokást, csakúgy, mint én. Soha más virág nem díszítette, mint kamélia, és ezért Bajon asszonyságnak virágosboltjában röviden a „kaméliás hölgy”-nek nevezték, s ez a név lassanként rajta is ragadt.

Egyébként pedig tudtam, mint ahogyan mindenki tudta, aki Párizsnak bizonyos köreiben meg szokott fordulni, hogy Margit a legelegánsabb fiatalembereknek volt a kedvese. Ő maga sem titkolta ezt, a kedvesei meg dicsekedtek is vele, ami a legjobban bizonyítja, hogy a szeretők nagyon meg voltak elégedve egymással.

Mintegy három év óta, amióta Bagnères-ből hazajött, Margit megváltoztatta eddigi életmódját, és hír szerint valami dúsgazdag, öreg külföldi herceggel élt együtt, aki mindenképpen azon igyekezett, hogy a leányt eltérítse eddigi életmódjától. E nemes törekvés ellen Margitnak sem volt semmi kifogása.

Íme, miket hallottam erre a történetkére vonatkozólag:

Az 1842. év tavaszán Margit annyira elváltozott, és elgyengült, hogy orvosai fürdőhelyre küldték, és ezért felkereste Bagnères forrásait.

A betegek között volt a külföldi herceg leánya, aki nemcsak hogy ugyanabban a bajban szenvedett, amiben Margit, hanem arcban is annyira hasonlított hozzá, hogy mindenki testvéreknek nézte őket. Ám a hercegnő ekkor már a tüdővész utolsó stádiumába ért, és néhány nappal Margit megérkezése után meghalt.

Egy reggel a herceg, aki továbbra is ott maradt Bagnères-ben, mert ott maradunk azon a földön, amely szívünk egy részét takarja, megpillantotta Margitot, amikor egy reggel a sétányon járkált.

Első pillanatban úgy tetszett, mintha leánya árnyéka közeledne feléje. Kézen fogta Margitot, sírva átölelte, azután pedig anélkül, hogy kiléte felől kérdezősködött volna, azon könyörgött, engedje meg neki, hogy meglátogassa, és elhalt leányának eleven képét szerethesse benne.

Margit, akit szobaleánya kísért Bagnères-be, nem tartott attól, hogy ez alkalmatlanságot okozhatna neki, és ezért beleegyezett mindenbe, amit a herceg kért tőle. Bagnères-ben voltak néhányan, akik a leányt ismerték, és akik ezért kötelességüknek tartották, hogy Gautier kisasszony társadalmi helyzetéről felvilágosítsák a herceget. A figyelmeztetés fájdalmasan érintette az aggastyánt, mert ezen a ponton megszűnt a leányával való hasonlatosság, hanem ekkor már késő volt.

A fiatal nő a herceg szívének szükségletévé vált, és az aggastyán ezt az érzelmet tekintette egyetlen mentségének és ürügyének arra, hogy leánya halálát túlélje. Nem tett szemrehányást, hiszen ehhez nem is lett volna joga, csupán azt kérdezte Margittól, érez-e magában elegendő lelkierőt arra, hogy megváltoztassa eddigi életmódját, ha a herceg mindenféle kárpótlással szívesen szolgál, amit ezért az áldozatért Margit megkíván. Margit megígérte.

Nem szabad elfelednünk, hogy a rajongó természetű Margit abban az időben beteg volt. Betegségének legfőbb okozóját éppen múltjában látta, és babonásan remélte, hogy Isten nem foszthatja meg szépségétől és egészségétől, ha bűnbánóvá lesz és megtér.

És valóban, a forrásvíz, a séták okozta egészséges fáradtság, a nyugalmas alvás már majdnem teljesen helyreállították, mire vége volt a nyárnak.

A herceg elkísérte Margitot Párizsba, és azután is naponként meglátogatta, amint Bagnères-ben szokta.

Ez a viszony, amelynek senki sem ismerte igazi eredetét és valódi okát, óriási feltűnést keltett Párizsban, mert a herceg, akit eddig csak nagy vagyonáról ismertek, most költekezéséről is híressé vált.

Mindenki szerelmi viszonyt sejtett, amely elég gyakori a gazdag öregurak életében. Azt hitték, ilyen érzelem fűzi az öreg herceget a fiatal nőhöz, és mindenfélét feltételeztek, csak az igazságot nem. Pedig a herceg atyai érzéssel viseltetett Margit iránt. Érzései olyan tiszták voltak, hogy más érzés, mint atyai szeretet, tisztátalannak tetszett volna szemében, és sohasem mondott semmi olyat, amit akár leányának ne mondhatott volna.

Hanem távol áll tőlünk az a gondolat, hogy másnak fessük hősnőnket, mint annak, ami valóságban volt. És ezért megjegyezzük, hogy míg Bagnères-ben tartózkodott, nem esett nehezére megtartani azt, amit a hercegnek ígért. Mihelyt azonban visszatért Párizsba, ahol megszokta a rendetlen életmódot, a bálokat és orgiákat, úgy érezte, meg kell halnia unalmában, ha ezt a magányos életmódot folytatja, amelyet legfeljebb csak a herceg látogatásai tarkítanak. Régebbi zajos életének forró emlékei, kábító párái szállottak egyszeriben szívére és agyára.

Ne feledjük, hogy Margit, visszatérve a fürdőhelyről, szebb volt, mint valaha, mindössze húszesztendős, és hogy a betegsége, mely elszunnyadt csupán, de nem volt legyőzve, még közreműködött abban, hogy lázas vágyai támadjanak, aminők gyötörni szokták azokat, akiknek a mellbajra hajlandóságuk van.

A herceg nagyon szenvedett azon a napon, amikor barátai, akik állandóan lesben állottak, hogy valami botrányt orrontsanak meg a fiatal nő körül, hírül hozták neki, hogy az a nő, akinek kedvéért jó nevét kockáztatta, a napnak olyan szakában, amikor biztos lehetett, hogy a herceg nem lepi meg, látogatókat fogadott, akik akárhányszor másnap reggelig ott maradtak nála.

Mikor a herceg kérdőre vonta, a leány mindent bevallott, és azt tanácsolta a hercegnek, ne törődjék vele többet, mert ő nem érez magában elegendő erőt arra, hogy megtartsa azt, amit ígért, és nem élvezheti tovább is annak jótéteményeit, akit így megcsal.

A herceg nyolc napig távol maradt – mást nem tehetett, de a nyolcadik napon elment hozzá, és kérve kérte, fogadja őt ezentúl is, és megesküdött, hogy minden fölött szemet fog hunyni, hogy akkor sem tesz életmódjáért szemrehányást Margitnak, ha neki fájdalmában meg kell halnia.

Így álltak a dolgok 1842 november-decemberében, vagyis három hónappal azután, hogy Margit visszatért Párizsba.