Lauka Gusztáv egyszer egy félig kész novellát adott el egy napilapnak, megesküdvén a kalendárium összes szentjeire, hogy idején* be fogja fejezni.
– Guszti bátyám – fenyegette a szerkesztő –, ha szent esküjéről megfeledkezik, én egy diákkal fogom befejeztetni a novelláját.
Guszti bácsi mindkét kezét a szívére tette és szemrehányó pillantásokkal méltatlankodott.
A befejezést azonban egy hét múlva mégis csak a diáknak kellett megírni a Lauka neve alatt.
– Hol az a diák? Hol az a diák? – rontott be másnap Lauka, képéből kikelve a szerkesztőségbe.
A szepegő diák a harmadik szobába szaladt, ott is kiugrott az ablakon a folyosóra, mert azt hitte, hogy Lauka halálra keresi. A szerkesztő azonban elszántan lépett a haragvó elé:
– Mi baja bátyám azzal a diákkal? Mit akar vele?
– Volna még vagy tíz befejezetlen novellám – vallotta be az öreg igen szerény hangon –, szeretném megíratni ezeknek is a végét.
*idejében
