Emlékei szerint Karinthy Ferenc igyekezett udvariasságra nevelni a fiát…
Karinthy Ferenc: A bicikliző tigris
Marci fiamat, ebbe már beletörődtünk, képtelenség ránevelni az udvariasság legelemibb szabályaira: ez, úgy látszik, alkat dolga, már nem is erőltetjük. De évek kitartó munkájával sikerült betanítanom egy mutatványra, ez az idomítás csodája, mint a bicikliző tigris. Ha vendégek vannak nálunk, egy forint felmutatására Marci kimegy a szobából, halk-szerényen kopog az ajtón, belép, kezét mellén összefűzve meghajol, s mint aki vizitbe érkezett, így szól:
– Tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy bemutatkozzam.
– Tessék – intek oda kegyesen.
– Nevem K. Márton – és újra fejet hajt, odaadón mosolyogva, akár egy nyájas kereskedelmi utazó.
– Foglaljon helyet – mutatok a székre, és ezután megkezdődik a társalgás. De ezt csak markírozzuk, dadadadada, hadarjuk, s Marci csakhamar előhúzza képzelt zsebóráját:
– No, de úgy látom, időnk lejárt. Így hát én nem is alkalmatlankodom tovább: tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy elbúcsúzzam.
– Tessék.
– Tehát ajánlom magam.
Újabb meghajlás, kihátrálás, civilizált ajtónyitás és csukás.
A következő percben a szőnyegre dönti a feketét, és beleül a tortába.
Forrás: Karinthy Ferenc: Karcolatok. A bicikliző tigris
