Éveken át Jókai jelentette Petőfi szívéhez legközelebb álló jó barátot. Az író eleinte könnyen alkalmazkodott a határozott egyéniséggel bíró költőhöz. Az ellentétek vonzották egymást. Közös fedél alatt is laktak egy ideig, nem minden civakodás nélkül…
Miután Petőfi Sándor házasságra adta fejét, egy ideig közös otthont béreltek: közös ebédlő egyik oldalszobájában Petőfiék laktak, a másikban a szelíd és alkalmazkodó Jókai Mór.
A társbérletek azonban sohasem zavartalanok. Kisebb-nagyobb szóváltások köztük is adódtak.
Egy este — mint Jókai mesélte — heves jelenete volt Petőfivel. Vitatkoztak valamin, s a vita mind érzékenyebbé kezdett válni.
Petőfi nagy léptekkel járt fel s alá a szobában, csak mondta és mondta, miközben hosszúszárú pipájából dühösen eregette a füstöt; kiégett hamuját koronként kiverte valamiféle edénybe, amit hirtelen felkapott, hogy a padlóra ne tapossa.
Egyszerre, a szóváltásnak legingerültebb stádiumában, megszólalt halkan Jókai:
– Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval? Ugye?
Petőfi megtorpant. Egyszerre odatekintettek. Majd egymásra.
Hát csakugyan az író kalapjába verte a hamut Petőfi. A nagy dühösködésben ki tudja, minek nézhette.
Mind a ketten elkezdtek visszatartózhatatlanul kacagni, s mire magukhoz tértek a nevetésből, nem tudták, hol hagyták el a vitát. Aztán nem is kezdték újra.
