„Egyszer egy ilyen kocsmai vacsora után mentünk hazafelé Zelk Zoltánnal az Andrássy úton” – kezdi Örkény István az anekdotáját Zelk Zoltánról…
„Egyszer egy ilyen kocsmai vacsora után mentünk hazafelé Zelk Zoltánnal az Andrássy úton. Nahát, Zelk Zoltán a szegények szegénye volt, mert neki még állása sem volt. Akkoriban a baráti kölcsönök éppúgy divatoztak, mint ma. Zelk akkor még a nevemet sem tudta, csak úgy összekerültünk, diskuráltunk, sétáltunk hazafelé. Éppen a Japán kávéházhoz értünk, amikor Zelk egészen unottan, gépiesen azt mondja nekem: „Mondd, nincs véletlenül húsz pengőd kölcsön?” Húsz pengő rettenetesen nagy pénz volt. A válasz erre a kérdésre rendszerint az volt, hogy húsz pengőm nincs, de tessék, parancsoljál, itt van egy pengő, menj be, és igyál meg egy kávét. Én viszont szépen benyúltam a farzsebembe, és odaadtam Zelk Zoltánnak a húsz pengőt. Úgy nézett rám, mint valami csodára. Ő már biztos rég elfelejtette az egészet. Én viszont, aki különben is bűntudatra hajlamos ember vagyok, máig szégyellem. Azóta is jó barátok vagyunk, és mondom, ő valószínűleg semmire sem emlékszik már ebből a történetből. De bennem megmaradt egy tüske, hogy ő ott tartott, hogy „adj kölcsön”, én meg ott tartottam, hogy tudtam kölcsönadni.”
Forrás: Örkény István: Párbeszéd a groteszkről, Új Palatinus
