Amikor Szinyei Merse Pál elkészült a Majálissal, még tele volt reménnyel…
Szinyei Merse Pál büszkén állította ki a képét a müncheni Kunstvereinban. A közönség azonban meghökkent: a színek túl világosak voltak, a téma túl szabad, a hangulat túl derűs. A festőtársak viszont értették, mit látnak – nekik tetszett.
Szinyei ezt jó jelnek vette. 1873-ban elküldte a képet a bécsi világkiállításra, és izgatottan várta az eredményt. Úgy érezte, most végre áttörhet: „éreztem, hogy jó, amit csináltam”. A valóság azonban kijózanító volt. A Majálist szinte szándékosan olyan magasra akasztották, hogy alig lehetett látni. Ahogy ő maga írta:
„Teljes kudarczot vallottam a Majálissal. Képemet, malicziából, oly magasra akasztották, hogy teljesen agyon volt csapva.”
Ez a kudarc különösen fájt neki, mert bár egy másik művéért bronzérmet kapott, az nem vigasztalta. Úgy érezte, mindennek vége. Végül, utolsó elkeseredésében felajánlotta ajándékba a Nemzeti Múzeumnak. Pulszky Ferenc, a múzeum befolyásos alakja azonban félvállról válaszolt. Szavai Szinyeit mélyen megsértették:
„Csak küldje ide a fiatal ember azt a képet, majd meglátjuk, miféle?!”
Szinyei nem küldte el. Úgy érezte, Pulszky pontosan tudhatta volna, „miféle” az a kép – írtak róla az újságok is. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: számára az jelentette az igazi tragédiát, hogy azt a festményt, amelyet a legjobbnak tartott, még ajándékba sem kérte senki.
„Minek is fessek én ? A Majálisnál jobbat soha nem festek, jobbat nem tudok, az pedig senkinek sem kell. Hát nem festettem.”
Forrás: Malonyai Dezső: Szinyei Merse Pál
