Karinthy Frigyest megrágalmazta valaki, akit barátjának tartott, akinek a barátságában őszintén és komolyan hitt. Hogy mit tett a magyar humor nagyágyúja mérgében? Természetesen valami nagyon „karinthysat”.
A hírt a kávéházban tudta meg Karinthy Frigyes. Fejébe szökött a vér, felugrott, kirohant, s megfogadta, hogy megkeresi és véresre veri a gyalázatos frátert.
Eltelt egy óra – az asztaltársaság tagjai meglepődve látták, hogy Karinthy higgadtan, csendesen visszajött.
– Megtaláltad? – kérdezte tőle egyikük.
– Meg – válaszolta derűsen.
– És?
– Elmondom. Odarohantam a lakására, kinyitottam a kaput, éppen jött le a lépcsőn. Összefutottunk, hirtelen szemben találta magát velem. Meglátott, lángvörös lett, aztán falfehér. A szemehéja idegesen remegett. Üvöltött belőle a bűntudat. És nyűszített belőle a félelem, hogy most megtorlom a hitványságát. Reszketett, mint a nyárfalevél…
– Mire te? – sürgették hárman is türelmetlenül.
– Mire én azt mondtam neki: mit félsz, te marha, nem vagyunk az erdőben…! Aztán megcsókoltam – fejezte be Karinthy kissé zavartan. – Nem bírok senkit szégyenletes helyzetben látni. Ki kellett belőle valahogyan segítenem…
