Gorkij „mezítlábas” éveiből mesélte el a következő történetet Tolsztojnak.
– Mint háziszolga, egy tábornok özvegyénél dolgoztam, egy volt prostituáltnál, aki napról napra berúgott, és állandóan üldözte a házában lakó néhány fiatal leányt. Egyszer az özvegy a kertben találkozott a lányokkal, és trágár szidalmakkal nekik rontott. Azok sikoltozva menekülni próbáltak. A tábornokné azonban tovább szidta őket, és el akarta állni útjukat.
Jó szóval próbáltam közbelépni, de hiába. Erre megragadtam a tábornoknét a vállainál fogva, és elhúztam a kertajtóból. A részeg asszony csak tovább szitkozódott. Azt ordította, hogy viszonyom van az egyik fiatal lánnyal. Azután hirtelen széthajtotta a pongyoláját. Erre én is megdühödtem. Megfordítottam a tábornoknét, és a fenekére csaptam, mire sietve kiugrott a kerti kapun, és átrohant az udvaron.
Még aznap elhagytam a helyet – fejezte be Gorkij.
Tolsztoj a történet hallatára először nevetőgörcsöt kapott, azután kissé megnyugodva azt mondta:
– Igen nagylelkű volt magától, hogy így rácsapott. Mindenki más fejbe vágta volna. – Kis szünet, majd így folytatta Tolsztoj: – Maga furcsa ember! Ne vegye rossz néven, de maga jó, pedig minden joga megvan ahhoz, hogy rossz legyen. Maga erős, s ez jó…
