Tersánszky Józsi Jenő mindent megtett azért, hogy Heltai Jenő kacgjon egy jót…
„Heltait nemcsak kevés beszédűnek ismerte mindenki, hanem nevetni is kevesen látták. Hangosan hahotázni? Talán senki.
A Magyar Színház előadta Szidike című darabomat. Majd a Nemzeti Színház műsorán is szerepelt, Cigányok címmel. Mert kisvárosi muzsikáscigányokról szólt. A sajtó minden szerve remekműnek állította. De hát a budapesti közönségnek mérsékelten tetszett. Azaz, nem töltött meg negyvennél több házat a két színházban sem. Vidéki városokban volt elhatározó közönségsikere.
A főpróbán minden jelentősebb színpadi szerző jelen volt.
Heltai Jenő ott ült egy páholyban, a színpadhoz közel.
A darabban a következő jelenet folyik:
A kisváros első prímása feleségével, kislányával, Szidikével, záróra után benéz abba a lebujba, amelyik reggelig nyitva tart, és ahol Dani, a fiatal prímás muzsikál. Az öreg prímásék neki szánták kislányukat, Szidikét. Ám Dani egyelőre a lebuj kasszírnőjével tart fönn bensőséges barátságot.
Nahát a párbeszéd körülbelül így zajlik le.
Az öreg prímás: Na, menjél csak, Szidike, Danihoz, és kérdezd meg tőle, minek nem jön felénk sohasem?
Szidike (Daninak): Minek nem jön felénk?
Dani: Hát voltam mék nap is.
Az öreg prímás: De kérdezd meg tőle, minek nem jön hozzánk többször?
Szidike (Daninak): Minek nem jön hozzánk többször?
Dani: Hát majd elmegyek!
Az öreg prímás (diadallal, nejének): Hát hallod-e, milyen szépen tudnak beszélgetni!
A színfalak mögül Heltai Jenőt figyelem.
Amikor az utóbbi mondat elhangzik, Heltai Jenő hangos, csukló kacagásra fakad.
Büszkébb vagyok erre a kacajra most is, mint a sajtószervek minden magasztalására.”
Forrás: Tersánszky Józsi Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
