Vajda János egyszer életében drámát is írt: Ildikó volt a címe, az ötvenes évek végén adták elő, és meg is bukott. De a költő szentül hitte, hogy ez az ő legjobb műve…
Vajda forrongó lelke még akkor is ott járt a hun király, Attila tragédiája körül, mikor a darab próbái már javában folytak.
Kevésbé cifrán szólva ez annyit tesz, hogy Vajda János szüntelenül változtatott, toldott, foldott művén, kétségbeejtő helyzetbe hozva a színészeket, akik azt látták, hogy szerepüket úgyszólván minden harmadik nap elejétől fogva újra kell betanulniuk. Szidták is Vajda Jánost, mint a bokrot.
Egyetlenegy színész azonban nem törődött a költő habozásától okozott alkalmatlansággal; és pedig éppen Attila személyesítője: Szigeti József, ki akkoriban még szerelmes hősöket játszott, s ha nem is volt még az a nagy művész, aki később lett, egyben: a szerepek nemtanulásában már méltó volt önmagához. Nagy lelki nyugalommal gyűrte zsebre az új meg új toldalékokat, melyekkel Vajda János minduntalan fejbe vagdosta.
Végre elérkezett az előadás estéje.
Szigeti József hat órakor már öltözőjében ült a tükör előtt, és nyugodtan ragasztgatta fölfelé Attila hagyományos szakállát, mikor egyszerre bedöntik az ajtót, és Vajda János rohan be.
– Uram, öntől függ a darabom sorsa. Ma délután még eszembe jutott Attilának egynéhány fönséges gondolata, egy hatalmas monológ… Nyolcvan sor az egész. Az Istenre kérem, tanulja be hirtelen… Ráér, hiszen csak az ötödik fölvonásban kerül rá a sor. Ugye elmondja?
– Szíves örömest – felelte Szigeti József nyugodtan.
– Köszönöm! – kiáltotta a boldog Vajda János, és elővett a zsebéből egy nagy piros paksamétát.
– Fölösleges – intett a művész –, csak méltóztassék egyenesen átadni a súgónak.
– Hát el sem olvassa? – riadt föl a költő.
– Fölösleges – ismételte rendületlenül és kevélyen Szigeti József.
Attila legmélyebb gondolatai tehát egyenesen a súgólyukba kerültek, Szigeti József meg elszavalta az ötödik fölvonásban. De mint mondám – s ezek után senki sem csodálkozhat –, a tragédia mégiscsak megbukott.
