Egyetlen verssel országos hírnévre tett szert, miközben az anyaság, a társadalmi igazságtalanság és a békevágy egész életművét végigkísérte. Várnai Zseni a legviharosabb történelmi időkben is hitt a szavak erejében.
Várnai Zseni, a költő, aki egy anya hangján tiltakozott a háború ellen
„Ne lőj fiam, mert én is ott leszek” – Várnai Zseni legismertebb versének sorai több mint egy évszázada őrzik egy anya kétségbeesett tiltakozását a háború ellen. A Katonafiamnak című költemény nem csupán egy költői pálya kezdetét jelentette: olyan hangot szólaltatott meg, amelyben személyes féltés, társadalmi felelősség és a vérontás elutasítása találkozott. Várnai Zseni a magyar irodalom egyik legközvetlenebb hangú költője lett, aki saját életének megpróbáltatásait és a történelem nagy fordulatait is verseibe írta.
Költőként talált önmagára
Várnai Zseni 1890. május 25-én született Budapesten, Weisz Eugénia néven. Édesapja sokgyermekes szabó volt, aki Nagyvázsonyból költözött családjával a fővárosba, abban a reményben, hogy ott jobb életet teremthetnek. A fiatal lány polgári iskolába járt, majd gép- és gyorsírói tanulmányokat folytatott, de a színház világa is vonzotta: 1908-ban elvégezte az Országos Színészegyesület színiiskoláját. Színpadra végül soha nem lépett, a nyilvánosság előtt mégis megtalálta a maga hangját – a költészetben.
1909-ben feleségül ment Peterdi Andor íróhoz, aki révén kapcsolatba került a munkásmozgalommal és a Népszava körével. Itt jelent meg első verse, az Anyaság. Költészetének középpontjába korán az asszonyi sors, az anyai szeretet és a kiszolgáltatott emberek iránti együttérzés került. Egyszerű, közvetlen nyelven írt, de a könnyen érthető sorok mögött súlyos erkölcsi kérdések húzódtak meg.
Megpróbáltatások között is írt
Várnai Zseni nevét az 1912-es budapesti munkásmegmozdulások nyomán született Katonafiamnak tette ismertté. A versben az anya nem a hatalom vagy a politika nyelvén beszél, hanem a fiát féltő ember hangján. A híressé vált refrén – „Ne lőj fiam, mert én is ott leszek” – a háborúellenes tiltakozás jelképévé vált, különösen az első világháború éveiben.
A költemény a maga korában nem számított veszélytelen megszólalásnak: a Népszavában való megjelenése miatt a budapesti és a kolozsvári ügyészség is vádat emelt a költő ellen, az eljárást azonban később megszüntették. Első kötetei ugyanakkor irodalmi körökben is figyelmet keltettek. Kosztolányi Dezső az olasz költőnő, Ada Negri anyaságot megéneklő verseivel rokonította műveit, Kaffka Margit pedig elismerően írt második kötetéről. Várnai egyszerű, személyes hangja tehát nemcsak az olvasókat érintette meg, hanem a kor irodalmi szereplői közül is többeket. Vallotta, hogy
„A vers ünnep, de mivel hétköznapok is vannak a világon, kell, hogy az embernek valami hétköznapi foglalkozása is legyen”.
Életét a történelem viharai sem kímélték. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja volt, a bukását követő fehérterror alatt pedig súlyos nélkülözésekkel kellett szembenéznie. Férjét éppen lányuk születésekor hurcolta el egy tiszti különítmény. A megpróbáltatások nyomán költészetének hangja egyre szomorúbbá, elégikusabbá vált, alkotókedvét azonban nem veszítette el.
A két világháború között kulturális munkát végzett, 1928 és 1942 között a lipótvárosi zsidó nőegylet kulturális tevékenységét szervezte. A második világháború idején antifasiszta csoport tagjaként vett részt az ellenállásban. Illegálisan terjesztett versei, köztük a Lázadj, magyar és a Kopogtatok, a megszólalás és a cselekvés fontosságát hangsúlyozták. Miközben műveit korábban mellőzték és betiltották, olvasói körében népszerű maradt.
Kaffka Margit Társaság összejövetele: br. Madarassy-Beck Zsuzsa, Szenes Piroska, Fried Margit (Ego), Sziráky Judit, Marschalkó Lia, Várnai Zseni, Hajnal Anna, Gyulai Márta, 1936 (Fotó: Europeana.eu/Schäffer fotószalon/Magyar Nemzeti Múzeum)
Nemcsak a fájdalomról, az élet csodájáról is írt
A háború után Várnai Zseni költészete szélesebb közönséghez jutott el. Verseiben továbbra is meghatározó maradt az anyaság, az asszonyi sors és a békevágy, de a társadalmi változások is helyet kaptak bennük. Hétköznapi nyelvezete és bensőséges hangja közel hozta az olvasókhoz a legnehezebb kérdéseket is.
Lírájának másik, kevésbé harcias, de legalább ilyen fontos arca az élet apró csodáira való rácsodálkozás. A Csodálatos című versében nem távoli titkokban keresi a rendkívülit, hanem magában a létezésben: abban, hogy látunk, hallunk, érzünk, gondolkodunk, és képesek vagyunk szavakba önteni mindazt, amit átélünk. Ez a szemlélet a fájdalmak és a történelmi tragédiák mellett is helyet hagyott a hála és a remény számára.
„Mert holnap is nap lesz annak, aki él, csak a halottnak nincs holnapja, és nincsenek többé gondjai.”
Prózaíróként is jelentős életművet hagyott hátra. Egy asszony a milliók közül című önéletrajzi regénytrilógiájában saját pályáját és a történelmi változások között megélt életét idézte fel. Gyermekeknek szóló kötetei – köztük A mesélő erdő, a Furulyaszó és a Tündérkert – szintén népszerűek voltak. Versei több nyelven, köztük japánul, kínaiul, lengyelül és eszperantóul is megjelentek. Várnai Zseni gyermekei is művészi pályára léptek: Peterdi Gábor festő és grafikus, Peterdo Mária író és műfordító lett.
Várnai Zseni 1981. október 16-án, 91 éves korában hunyt el Budapesten. Hosszú élete során megtapasztalta a nélkülözést, a politikai üldöztetést és a háború borzalmait, mégis újra és újra az emberi érzésekhez fordult. Költészetének ereje talán éppen ebben rejlik: úgy tudott beszélni a történelem nagy kérdéseiről, hogy közben egy anya féltése, egy asszony fájdalma vagy az élet szépsége mindvégig személyes és átélhető maradt.
