Závada Pál új regénye a 20. század egyik legviharosabb korszakába vezet, ahol irodalom, magánélet, identitás és történelem elválaszthatatlanul fonódik össze.
A Talajvíz és irodalom középpontjában Németh László alakja és az irodalomról, valamint a faji hovatartozás szerepéről vallott, máig vitatott nézetei állnak. Závada Pál regényében a korszak számos jelentős írója és szerkesztője is megelevenedik, köztük Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Illyés Gyula, Pap Károly, Zelk Zoltán, Bohuniczky Szefi és Sárközi Márta. A történetben a 20. század első felének irodalmi élete mellett a bujkálás, az árulás, a veszteség és a személyes döntések is fontos szerepet kapnak. A részletben megismert Weiner Janka történetén keresztül pedig már egy olyan világ tárul fel, amelyben a fiatal nő a családi elvárások és saját útkeresése között próbálja megtalálni a helyét. A Talajvíz és irodalom egyszerre irodalomtörténeti és személyes történet, amely a múlt ismert alakjait és eseményeit új nézőpontból láttatja.
Závada Pál új regénye történelmünk legviharosabb évtizedeibe vezet: a 20. század derekának magyar irodalmi közegében játszódik. Fősodrában Németh László – valaha nagy hatású, de újra és újra megfejtendő – alakja áll, aki életművének egyik meghatározó problémájává emelte, hogy a faji hovatartozás miféle befolyást gyakorol az irodalomra, a szellemi életre. Nézetei komoly vihart kavartak nemcsak a 30-as és 40-es évek sajtójában, hanem a szerző személyes viszonyaiban is – különösen, ami a háborús üldöztetés éveit, majd a következő időket illeti.
Závada beszél bujkálásról, árulásról, személyes veszteségekről; régi olvasói újabb kapcsolódási pontokat fedezhetnek fel a korábbi regényekkel, miközben a 20. század legvitatottabb eseményei új fénytörésbe kerülnek.
ZÁVADA PÁL: TALAJVÍZ ÉS IRODALOM
(részlet a könyvből)
1
Kiutazni Szefihez, lesétálni vele a Dunához, ez lesz a legjobb ötlet.
Amint végigfutott a frissen fölbontott levél sorain, Weiner Janka egy percig sem tétovázott. Előhúzta utazótáskáját, belehajtogatta-hajigálta a szükséges ruhákat, a kézitáskába az olvasnivalót meg a többit, és kisétált a Kálvin térre. Már jött is a villamos – nincs ennél kényelmesebb utazás, a Nyugatiban fölül az ország legelső vasútjára, a vácira, és Felsőgödön leszáll. Ott nyaral Bohuniczky Szefi a férjével, könnyen odatalál, járt már abban a házban.
Hogy hová tűnik el éppen, ez nem tartozik senkire, nem kell értesítenie senkit, legföljebb fölad pár nap múlva Erna néninek egy képeslapot – Üdvözlet Felsőgalláról, mindig tart magánál ilyet –, mintha csak hazalátogatott volna az apjához. Igaz, a postabélyegző elárulná a csalást, és az ő nagynénjének figyelmét nem szokta elkerülni az ilyesmi. De hát mit számít ez?, miért ne árulhatná el, hogy a Mama hajdani legkedvesebb barátnőjénél fog vendégeskedni, akit az utolsó éveiben zárt a szívébe, amikor egy irodalmi kör lelkes tagjai voltak? Tudni való persze, hogy Erna egyáltalán nem pártolta sógornőjének, Laurának ezeket a túlontúl szabadelvű kapcsolatait – gyermekes anya létére! –, Bohuniczky Szefiről pedig, akinek a novelláit fölfedezte később a lapokban, pláne nem volt nagy véleménnyel. Különben is, miféle művésznév ez, hogy Szefi? Sőt, Erna titkon meg volt róla győződve, hogy ha Laura nem járt volna olyasféle társaságokba, akiknek aztán a forradalmakat köszönhették, nem kapja el a spanyolnáthát sem.
De hát épp ideje, hogy Janka ne törődjön már nagynénjének, Ernának a vesszőparipáival, valahányszor Szefivel akar találkozni.
Négy óra múlt, nézte meg az óráját, miután leszállt a vonatról. Estefelé szoktak lemenni a Dunára úszni – még otthon éri őket a délutáni sziesztájukon.
✦
Az 1929-es évben Janka már tavasztól kezdve csak menekült volna. Özvegy édesapja, Weiner Ignác továbbra is Felsőgallán, Tatai-ároknál bérelt birtokán élt, ahol Janka is felnőtt, találkozásaik pedig az utóbbi években megritkultak. De az édesanya halála után leginkább Janka öccse, Ottó maradt magára, aki aztán a református gyülekezet internátusába került, és a nővére csak remélte, hogy abban a közösségben elboldogul.
Janka már ’24-ben, a Váci utcai angolkisasszonyoktól is elmenekült – igazság szerint az iskola lépett föl vele szemben, de olyan szégyenletesen inkvizíciós modorban, hogy jobbnak látszott, ha gyorsan átiratkozik az utolsó két évre a Szent Margit Intézetbe. Ez végül szerencsés lépésnek bizonyult, mert ott jelesen leérettségizett, és a kultúrterem zongoráján meg a kápolna orgonáján annyit gyakorolhatott, amennyit csak akart – ekkor támadt föl benne újra a remény, hogy a Zeneakadémián tovább képezhetné magát. Annyi év után most kellett beismernie, hogy ez már aligha fog sikerülni, mert sem akkora tehetség, sem annyi szorgalom nem telik tőle, amennyi a zenészi pályához kéne. Az érdeklődése közben inkább Máté Olga fényképészműtermébe vonzotta, de oda sajnos nem sokáig járhatott.
A helyét kereső Janka attól a kérdéstől szorongott leginkább, hogy elköltözzön‑e apja húgának a családjától, a Veres Pálné utcából, ahol tizenegy éves korától, a Mama halála óta lakott. Apja segítségével megvolt neki Kulcsáréknál mindene – befogadták őt a lányuk mellé, kitűnő szoba jutott neki is –, és amíg nem kezdett nővé cseperedni, Janka sosem zördült össze a nagynénjével. Remekül egymásra találtak az unokanővérével, Emmával, családi viszonyaikat féltékenykedések nem mérgezték.
Závada Pál: Talajvíz és irodalom, Magvető, 2026
