Attila, a hunok félelmetes uralkodója egykoron Róma, a világ fővárosa ellen vonult, hogy porig alázza, s híre, mint mindig most is megelőzte. A lakosok halálra rémültek, s úgy határoztak, hogy elébe küldik Isten helytartóját, a pápát.
A hatalmas sereget a néhány kísérővel érkező, törékeny pápa megállásra késztette.
Attila úgy tett, mintha nem tudná, ki áll előtte alázatosan, de titokban büszkeség dagasztotta keblét, hogy a világ első embere – mert a világ urának önmagát tartotta – könyörgésre fogta a dolgot.
– Ki vagy? – kérdezte tőle gőgösen.
– A szent egyház és az Isten szolgája vagyok! – válaszolt amaz, és lehajtotta fejét szelíden.
– Ha te az Isten szolgája vagy, akkor én vagyok az Isten ostora!
Mindazonáltal Attila nem volt érzéketlen az emberi nagyság más válfajai iránt sem. Bátor harcos létére megérezte a pápa szelídségében rejlő hatalmat, ezért békével elbocsátotta. És Rómát sem rombolta porig, hanem visszafordult.
Ez az anekdota azután egy újabb anekdotát szült. Se szeri, se száma azoknak a szenteknek, akik visszafordították Attilát városaik kapujából, így mentve meg a pusztulástól híveiket. A Legenda Aureában, vagyis az Aranylegendában, sőt a XV. században élt Thúróczy krónikájában is olvashatjuk, hogy Troyes püspöke is elébe állt egy alkalommal, tiltón emelve föl kezét, és azt kérdezte:
– Ki vagy te, ki e földet pusztítod és taposod?
Mire Attila:
– Ego sum Attila, rex hunorum, flagellum Dei. (Vagyis: Attila vagyok, a hunok királya, az Isten ostora.)
Amire Szent Lupus, Troyes püspöke alázatosan, de kegyes szójátékkal ezt válaszolta:
– Én meg a Farkas, ó, jaj, Isten nyájának pusztítója, aki megérdemelte Isten ostorát.
