A filmtörténetben egymást követik az olyan sikerfilmek, amelyeket kezdetben nem is akartak megcsinálni. Az ördög jobb és bal keze is ebbe a kategóriába tartozik, no és Bud Spencer és Terence Hill életre szóló barátságát is eredményezte.
A kövér és a sovány; a ravasz és az ostoba; az ész és a kar; a szeretet és a gyűlölet. Ez a dichotómia a filmművészet őskora óta működik, és ezt csak erősíti az az alkímia, amit ketten együtt beindítottunk – elevenítette fel emlékeit Bud Spencer -, függetlenül attól, hogy én véletlenül lettem színész, ő pedig ezt a hivatást választotta. Segített a látható fizikai különbség, de az eltérő életvitel is: miközben én vígan tömtem magamba az ételt (ezt sosem kellett eljátszanom, hiszen a valóságban is így tettem), Terence vigyázott a vonalaira az egész forgatás alatt. Aztán ahogy befejeztük a filmet, eljött hozzám, hogy készítsek neki fokhagymás-paradicsomos spagettit, és végre elengedte magát.
A spagettilakomák közben az is kiderült, hogy Carlo és Mario még egy közös tulajdonsággal rendelkezik: ahogyan én kamaszkoromban csak a csodának köszönhetően úsztam meg a San Lorenzónál történt bombázást, ő is a haláltól menekült meg Drezda 1945-ös bombázásakor alig hatévesen, az édesanyjával együtt.
Spencer hiszi, hogy ha valaki egy ekkora katasztrófát túlél, a korától függetlenül jobban kezd ragaszkodni az életéhez, „és ez a mi esetünkben abban a vidámságban, életszeretetben nyilvánult meg, amit a párosunk közvetített a közönségnek.”
Bud és Terence emiatt is az egyetlen olyan páros a film világában, akik még sohasem veszekedtek.
Forrás: Bud Spencer: Különben dühbe jövök, Nyitott könyvműhely
