A New York kávéházban tartották a pesti és vidéki színigazgatók, rendezők a hivatalos összejövetelüket…
Mint az ilyen megbeszélések szelleme hozza magával, hogy unalomba, közhelyeken való rágódásba ne süppedjen a tisztelt szónoki kar, hát valami olyan tárgyat köll bedobni a tárgyalásba, ami általános érdeklődést és izgulatot vált ki. Ilyen volt itt az, hogy: a magyar színjátszás már lassan túléli magát, és megújhodásra szorul!
Nagy Endre sokáig nem szólt bele a vitába. Csak fejét csóválta és magának kacagott. Végül egyik igazgatótársa mint szónok így szólt:
– De hát itt ül közöttünk Nagy Endre. Ő aztán éppen azzal futott ki példátlan formát színházaival, hogy mindent kockáztatva, minden patront fölrúgva, új húrokat ütött meg. És most itt csak vigyorog rajtunk. Ejtsél csak pár szót te is nyíltan, Endrukám!
Mire Nagy Endre így szólt:
– Bár én itt már mint a szakma kiérdemesült hadastyánja ülök köztetek, és nem is tudok, nem is akarok újra sorompóba állani, de a magyar színjátszás új lehetőségei közül már alkalmam volt egy nagyon is jelentős kísérletet fölfedezni, sőt színpadhoz is segíteni! Ez az írónk, Tersánszky Jenő kis színháza!
Erre persze a kérdések özöne zúdult Nagy Endre felé. De a következő jelenetekből nem az volt az érdekes, ahogy Nagy Endre igyekezett minden érdeklődésre komolyan válaszolni. Nem! Hanem az, hogy amikor ő maga is lázba jött, hát egyszerre elkezdte előadni a Képeskönyv Kabaré részleteit! Utánozott engem is, mint hallottam, remekül, amint az operaéneklés túlzásait és fonákságait gúnyolom. Utánozta előadásunk stílusát, tökéletesen, még a női szereplőket is, sőt még a táncokat is.
Olyan harsány tetszés, olyan kacajförgeteg jutalmazta Nagy Endre színészi alakításait, ami egyenrangú volt a legkitűnőbb konferanszának sikerével.
Más lapra tartozik, hogy mi lett ennek az eredménye!
Forrás: Tersánszky J. Jenő: Nagy árnyakról bizalmasan
