Verdi operái máig az olasz repertoár alapművei, pedig ő is önbizalomhiánnyal küzdött…
– Ó – mondta Verdi –, nekem kezdettől fogva az egyszerű nép volt a legjobb barátom. Elsőként egy maroknyi ács erősített meg a hitemben.
Ez busettói nyomorúságom és csalódásaim után történt, miután minden kiadó kinevetett, és minden impresszárió ajtót mutatott nekem. Az összes bátorságomat és önbizalmamat elveszítettem, de addig győzködtek, míg Nabuccó-m a milánói Scalában eljutott a próbákig. Az énekesek mélyen tudásuk alatt énekeltek, a zenekar úgy játszott, mintha csupán a színházban folyó átalakítás zaját szeretné elnyomni. A kórus, a maga nyegle módján, a „Szállj gondolat” szövegű részt kezdte énekelni, de még a tizedik ütemnél se tartott, amikor olyan csönd lett, mint a templomban.
A munkások egymás után hagyták abba a kopácsolást, és a létrákon, a pallókon a zenét hallgatták! A szám végén olyan hangos tetszésnyilvánításban törtek ki, amilyet még soha nem hallottam. „Bravó, bravó, viva il maestro!” – kiabálták, miközben szerszámaikkal az állványzatot ütötték. Ebből tudtam, hogy van jövője annak, amit csinálok.
Forrás: Verdi visszaemlékezései
