Ezt az anekdotát sokan ismerik Bródy Sándorról, mert annyira kedves és annyira jellemző, hogy szinte mindent elárul róla. Homlokába hulló tincs, lazán csokorra kötött művésznyakkendő, vakítófehér zsirardi-szalmakalap. Ilyen volt Sándor bá, az örök világfi, aki meg is szólt mindenkit, akinek nem volt érzéke a divathoz.
Bródy Sándor szenvedélyesen játszotta java férfikorában is az elegáns világfit. A férfidivat kedvenc témái közé tartozott. A bakkasztal mellett királyi fennsőbbséggel osztotta ítéleteit:
– Itt van ez a Lengyel Menyhért – mondta, és leverte a szivarja hamuját. – Micsoda ember az olyan, aki hosszú gatyát hord. Nem rendes ember. Nem szeretem. Hossszú gatya nem való úriembernek.
A bankár oszt, Sándor bá’ veszt, fészkelődik a magas széken. Valaki odafigyel, ahogy a lábát helyezgeti. Az ide-oda csúszkáló nadrágszárakból fehér gatyamadzag lóg ki.
– Sándor bá’ – böki meg gyöngédtelenül a figyelmes partner, és az árulkodó fehérségre mutat. – Hát Sándor bá’, mit hord?
Bródy lenéz a cipője irányába, és ellentmondást tűrően feleli:
– Nem is az én lábam, fiam!
