Bródy Sándort mindenki ismerte…
„Nagyságos Bródy úrnak” szólította még a kifent bajszú öreg ruhatáros is, aki boldogan sietett elő számára a sarokból az étterem előcsarnokában. Bródy Sándor pedig viszont ismert mindenkit. Ady Endrét is.
Egy asztalnál ült személyemen kívül, gróf Bánffy Miklós, Aranyosi Andor, Hatvany Lajos, Bródy Sándor és a kísérője, egy széles galléros, nagybundás hölgy, Vénusz Ámor, akinek igencsak idegennek tetszett az irodalom e neves tagjai között lenni.
Hatvany úr távozott legelsőnek, mert mint mondá, Ady Endrét kell valahol felkeresnie: valamely kocsmazugban, ahol barátai között búslakodik.
– Miféle ember ez az Ady? – kérdezte Bánffy gróf, és sápadt homlokán kérdő ráncok támadtak.
– Jófajta, de iszós-ember – mond Bródy a szivarja mögül. – Új, friss, meglepetés-ember, úgy látszik, hogy van is elegendő szuflája, de félő, hogy kifárad, mert gyenge csontú. A bort kellene elvenni tőle, de hát ki mer szembeszállni a végzettel? (…)
Bánffy szólt:
– Ha intendáns leszek – pedig csak tőlem függ, hogy mikor legyek itt színigazgató -, íratok színdarabot ezzel az Adyval. A színház, a siker, az új atmoszféra, a friss élmény talán kirángatja őt a kocsmazugból, ahol efféle vidéki poéta-módon megragadni akar. Ne igyon.
– Sors – mond Bródy. – Valamikor én is nagyon szerettem volna inni…
Forrás: Krúdy Gyula: Írói arcképek, Magvető, 1957
