A már megőszült Brassai Sámuel bácsi „egy havas téli napon” komoly kihívás elé állította Herman Ottót…
– Megyünk Bécsbe!
– Bidek? – kérdezte Herman egy kissé náthásan.
– Az újságok azt írják, az operában olyan énekesnő lép föl, amilyen Angelica Catalani óta nem volt. Meg kell hallgatni.
Brassai ugyanis nagy zenész volt. Nemcsak a kontrapunkt kitűnő tudósa, hanem az énekművészet műértő becsülője is.
A két úr tehát felpakkolódzott. Abban az időben még nem volt vasút Kolozsvártól Nagyváradig; Biasinin kellett menni. A Biasini pedig volt az ilyen nagy havakban hat, sőt nyolc kis mokány lótól vont omnibusz (amelyet t. i. a kolozsvári egykori nagyhírű Biasini szálló indított). Ezúttal nyolcas fogat húzta a bárkát, de a Vlegyászán mégis elakadtak, úgyhogy a két tudós csak akkor érkezett Bécsbe és az Operába, amikor a Faust előadása már javában folyt. Letévén kis poggyászukat az opera portásánál, megváltották telegrammal megrendelt jegyeiket és besiettek a nézőtérre.
Margit épen a rókadalt énekelte. Alig telepednek le, Brassai bácsi egyet ránt a Herman Ottó kabátján.
– Menjünk!
– Bi a fete? – szólt Herman még mindig kissé náthásan.
De híven követte a kifelé cihelődő öreget, kinek görnyedt óriási alakja, hosszú ősz haja és szakálla nagy feltűnést keltett a nézőtéren.
A portástól visszakérték a holmit, a vasúthoz hajtattak és meg se álltak Kolozsvárig. Azaz, hogy mégis megálltak, mert a Biasini a Vlegyászán megint elakadt a hóban.
Akkor azután Herman Ottó mégis csak megtudakolta, hogy miért szaladtak ők el Bécsből, hiszen alig hallgatták az opera előadását fél percig, azt is csak Brassairól mondván, mert ő, Herman Ottó, a rossz fülű, nem hallott egy árva kukkot sem az egész énekből.
– Azért mert nekem elég volt tíz taktus és megítéltem, hogy az énekesnő nem hogy a Catalani vagy a Patti nyomába léphetne, hanem igen gyenge egy énekesnő. Minek vesztegettük volna rá az időt?
Forrás: Szászy István közlése
