Mikszáth Kálmán megörökítette Herman Ottó „lenyíratását”…
Sokak által ismert az a régi anekdota, melyben a híres, kiváló humorú polihisztor tudós-írót, Herman Ottót Tótszentpálon, egy fa tetején ülve „garabonciás diáknak” nézték. Csoda, hogy Mikszáth Kálmánnak is megtetszett a történet?
Az anekdota Mikszáth Kálmánnak egyik pompás kis karcolatára vezethető vissza, amely ekként mondja el:
Mikszáth Kálmán: Herman Ottó lenyiratása
„Hát ugy esett a dolog, hogy a jeles természettudós a madarak huzását ment megfigyelni a Balaton mellé.
Szereti a furcsa öltözeteket az efféle kirándulásokhoz. Van azon ilyenkor mindenféle. Fején angolos parafa kalap, a lábain egész derékig érő csizmák, felső testét kurta ködmön fedi, a vállára akasztva ott lóg a kobak, egy tarisznya pogácsával, sültekkel, egy messzelátó fekete zsinóron, egy csikóbőrös kulacs, egy kisebb kulacs cognacra, egy pléhdoboz láncon, jegyzetekre, a zsebből (hogy a nemzeti géniusznak is elég legyen téve) egy kosból való dohányzacskó sallangjai fityegnek ki. Már most képzeljétek el ebben a ruhában Herman Ottót.
Ekkép ment el madárnézőbe a Balaton-partra.
Ott a legsürübb gallyu fán csinált magának egy ducot s már hajnalban három órakor felült s órák hosszáig, néha délig guggolt ott csöndesen figyelve, összehuzódva. A madarak jöttek-mentek, csipogtak, szálltak. Eszük ágában sem volt, hogy valaki kémleli őket. De Herman-nak se volt eszeágában, hogy őt valaki kémleli.
Pediglen már akkor erősen szemügyre vették a somogyi juhászok és kanászok s keresztet vetegetve, nézegettek a fára.
– Ugyan mi lehet?
– Ugy néz ki, mintha ember volna.
– Minden jó lélek dicséri az urat!
– Amondó vagyok, hogy nagy csapás éri a határunkat. Esztendőre nem hozza meg a föld a füvet. Ez nem jó lélek!
– Pedig olyan gunya van rajta, mintha valami ur volna.
– Bolond kend bátya. Az ur a diványon ül ilyenkor, nem a fa tetejében. A garabonciás diák az, ha mondom.
– Csakugyan az lesz. Mit csináljunk vele?
– Üssük agyon.
A juhászok, kanászok legott keritettek vasvillákat s egész rohamban csörtettek a fához. Közel mégse mertek menni, messziről kiabáltak Herman-ra:
– Ki vagy? Ember-e, vagy lélek?
De az erdő manója nem értette meg, mit kiabálnak s ahelyett, hogy megmagyarázta volna mi járatban van, még ő förmedt rá a parasztokra:
– Mit akarnak velem?
– Gyere le, majd megmondjuk!
Addig-addig csalogatták, hogy a jeles tudós végre lejött; hajrá, most… nekirohantak, rávetették magukat, s addig el nem eresztették a kezükből, mig a hosszu hajsörénye, az ő legnagyobb büszkesége, s lengő rozsdaszin szakálla le nem hullott az olló éle alatt, mivelhogy a garabonciás diák haja becses jószág; némely birkabetegségnél nagy medicina, azonképpen a teheneknél, akik ha tőgyüket egy ilyen hajjal megcsiklandozzák, jól tejelnek, sőt magának az embernek sem árt, ha ilyenféle hajzatot visel a mándli gombja körül tekerve, mert az képessé teszi, hogy minden birkózásnál leverje az ellenfelét.”
Forrás: Mikszáth Kálmán: Herman Ottó lenyiratása, 1890. MEK.OSZK
Az eredeti helyesírás szerint közöljük.
