„Látod, hogy őszül már. Folyó arany / A fény fölötted. Üvegtálra van / Rakva a sok pompás gyümölcs, az őszi. / Szerelemnél szíved jobban üdíti.” Ezen a héten a 116 éve született Vas István gyönyörű őszi versét ajánljuk.
Vas István költészetének fontos jellemzője volt, hogy személyes élményeit és a történelem tapasztalatát egymás mellé helyezte. Az Őszi pompában is ezt teszi: az ősz nem egyszerűen évszak, hanem az elmúlás és a változás jelképe. A költő végül a látvány mögött saját lelkiállapotára ismer – a vers utolsó soraiban pedig már maga a „rombolás” válik az őszi pompa valódi arcává.
Az Őszi pompa különös kettősségre épül: a ragyogó őszi táj, a fényekkel teli város és az aranyba boruló fák szépsége szembekerül a rombolás, az erőszak és a múlandóság képeivel. A vers egyszerre szemlélődő és nyugtalan, miközben a költő a természet pompája mögött saját korának zaklatott valóságát is meglátja.
Vas István 1910. szeptember 24-én született Budapesten és 1991. december 16-án hunyt el Budapesten.
VAS ISTVÁN: ŐSZI POMPA
Látod, hogy őszül már. Folyó arany
A fény fölötted. Üvegtálra van
Rakva a sok pompás gyümölcs, az őszi.
Szerelemnél szíved jobban üdíti.
Gyönyörű e város. Csillagos az ég.
Ősszel korán borul rá a sötétség.
Csillan a víz ezüsttükre, csillan már
A tündérváros millió fénye: régi vár,
Uj szálloda s a könnyű esti élet
Zsong és elkábít s a bánatos lélek
Lassan megnyugszik. Ez az esti város.
Ám ha az ég is tiszta, nem homályos,
Őszi délelőttön szép e pompa.
Arany már a fák utolsó lombja
S a lélek felderül az őszi pompán.
A vízentúli hegység egyik dombján
(Kopasz e domb, bár ráderít a nap)
Fölemelt kézzel áll négy diszes pap.
Az egyik fején széles, nagy kalap.
Ez bíboros lehet, hatalmas pap.
Az arca síma, lányos és kövér.
Széles pocakja majd a földig ér.
A másik püspök, hosszú és sovány.
Sok ráncot láthatsz magas homlokán.
Ég felé tartja csontos újjait,
Tanújelül, hogy minden elmúlik.
Komor szeme paráznaságtól int:
Boldog, aki asszonyra nem tekint.
A harmadik alacsony és tokás.
Kis régimódi abbé, franciás.
A negyedik kispap, pirosruhás.
Szemében bánat: más az élet, más.
Igy áll a négy pap és arany-ezüst
Ég alatt áldást oszt reánk kezük.
Én e gyümölcsből, drágám, nem eszem.
Ez őszi pompa nem ízlik nekem.
Tegnapelőtt még e város más volt:
A felgyújtott drága autó lángolt,
S mint rozmárokat, úgy borított föl
Villamosokat százezer ököl.
Ez volt az őszi pompa, jó papok,
Ez volt az illedelmes jónapot,
S rendőrattak a fogadjisten. Más,
Nagy pompa volt ez, őszi robbanás.
Az én szivemből szólt e dobbanás.
Láttál-e már komor, szilaj lovat,
Melynek hátán sápadt utas halad?
Igy baktatnak a néma éjen át.
Az én lelkem is únja utasát.
Egy sovány fickó a lelkemre ül.
Kis nyegle szíve rimekre csendül.
De kedvesem, csak beljebb lépj és láss:
Itt ő az úr, az őszi rombolás.
