Egy asszony megtapasztalhatta, hogy a humor nagyobb protektor még a püspököknél is…
A magyar Hiszekegyet meg kellene toldani a következő záradékkal: »Hiszek a protekcióban.«
Sőt ezt mindjárt az elejére kellene tenni. Mert az nem bizonyos, hogy a hívő hisz-e a többiben, de az bizonyos, hogy a protekció erejében hiszen.
Hogy ez a hit mennyit ér, itt van a példa.
Van egy állás és van rá száz folyamodó. Ez a száz pályázó fölhajt legalább kétszáz protektort, akiknek egy vagy más okból lépést kell tenniök. Lehetőleg személyesen, mivel legtöbb álláskereső már nem is kér, hanem egyszerűen megköveteli a protektor személyes közbelépését. Sőt jó része már készen is hozza a parancsot. Ezzel és ezzel muszáj beszélni, így és így!
Ennélfogva a miniszter, hacsak öt percig is beszél egy-egy protektorral, elveszít az ország idejéből minden állás betöltésénél ezer percet, vagyis közel tizenhét órát. Ez volna az átlag, ha ilyen időpocsékolást egyáltalán el lehetne képzelni.
Persze a protektor mind »kedves embere« a miniszternek (csakis ilyeneket keresnek) és így a miniszternek szerencsére mindegy, hogy kinek a jelöltje fog győzni. Ebből lehet megérteni, hogy a miniszterek miért mosolyognak mindenkinek. Ezt gondolják magukban:
− Minél több, annál jobb. így legalább legkönnyebben választom ki a magamét.
Akkor azután derült ábrázattal kiválasztja rendesen azt, akit legérdemesebbnek talál és azt kinevezi. Akire a választás esett, az mindenesetre örül. A protektorai is örülnek. Az mindegy, hogy ki? Ha ez nem örül, örül amaz. A miniszter ennélfogva mindig nyugodtan fog aludni, mivel az érdemesség mellett mindenesetre valamelyik »kedves emberének« szerzett örömet, akárkit is nevezett ki.
Mellesleg mondva így lesz végre is igazsága a magyar közmondásnak is, hogy a kutya is a tulajdon maga szőrétől gyógyul meg.
Feljött valahonnan messziről egy érdemes úriasszony, hogy a férjének az ügyét megtámogassa, de Székely Ferenc igazságügyi minisztert személy szerint nem ismerte. Addig csetlett-botlott szegény a képviselőház gótikus csarnokaiban, amíg egy olyan képviselőre nem akadt, akit nagyjából ismert. Ez pedig Kozma Andor volt.
A szeretetreméltó író-képviselő meghallgatta őt és gondolt egyet:
− Jól van, nagysád, de mivel úgy mondja, hogy a háznagy úr is ismeri a kedves férjet, még jobb. ha őt is magunk mellé vesszük nagyobb nyomatéknak. Jöjjön velem.
Bemennek a háznagy hivatalába, de Angyal József, a háznagy éppen távol van, az ülésteremben. A kedves képviselő erre azt mondja:
− Nem baj. Tessék csak helyet foglalni addig, mindjárt elhozom én a háznagyot az ülésteremből és akkor majd együtt megyünk a kegyelmes úr elfogadó szobájába mind a hárman.
Azzal elvágtat a háznagyért.
Történik közben, hogy az igazságügyi miniszternek valami dolga akad a háznagyi hivatalban, tehát bemegy. A jelenlevők persze megillető tisztelettel fogadják. Az asszony pedig ezt látván, a következőket gondolja magában:
− Hopp, ez íme a háznagy úr ő méltósága.
Ünnepélyesen föláll tehát és elkezdi:
− Méltóságos uram, a férjem már régen soron van, folyamodott is a miniszterhez már háromszor is, de ennek a mostani miniszternek kutya kőkemény szíve van. Nem akarja kinevezni, pedig stb.
Itt következnek az okok. A hivatalbéliek, de inkább a családbeliek.
A miniszter kezdetben nem értette a dolgot, de amikor a többi jelenlevő zavart pillantásából észrevette, hogy a derék vidéki úrhölgy őt másvalakinek nézi, hagyta végigbeszélni. És akkor egyszerre elmosolyodott:
− No csak adja ide bátran, nagyságos asszonyom, azt a kis cédulát. Helyes! A száma is rajta van. No majd megmondom én annak a kutyahitű miniszternek a magamét!
A derék asszony egészen el volt bájolva a háznagy szereletreméltóságától. Baj, hogy a tréfát elrontotta az igazi háznaggyal belépő képviselő, aki a minisztert per kegyelmes úr szólította meg.
A többiek erre hangos derültségben tőitek ki. A szegény asszony majd hogy el nem sülyedt ijedtében, amikor kitetszett, hogy a minisztert a tulajdon maga sze mélye előtt szidta össze. − No, az én szegény uramnak is beföllegzett!
Csakhogy olykor a humor nagyobb protektor még a püspököknél is.
