Erkel Ferencet szenvedélye a napnak és éjnek minden órájában játékra és gondolkodásra sarkallta…
Erkel Ferenc nagy játékos volt. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.
A Hunyadi László egyik előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.
Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester, este énekes: tenor prím. Biz egy kicsit kapálatlan hangú, de az nem baj, mert a kis szürke tüskés bajuszú Korcsek bácsi igen hasznavehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Haj, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát!
Erkel megcsípte a kacagányánál fogva.
– Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.
Korcsek szó nélkül ment. Erkel a színfalak mögött leült a sakktábla mellé; Korcsek letelepedett vele szemben.
– No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! – mondta Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilépett a két paraszttal.
Korcsek lekönyökölt az asztalra, és le nem vette a szemét a tábláról. De nem lépett. A percek múltak. Korcsek összeráncolta a szemöldökét, fütyörészett, majd titkos értelmű szavakat mormogott. De csak nem lépett.
– Szent isten! – gondolta magában Erkel, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első lépésen is így gondolkozik!
És örvendezett a szíve mélyén. Mindazonáltal várta, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább meresztette a szemét és lógázta a lábát.
Végre az ügyelő csengetett: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).
– No, de hát húzzon már, édes barátom! – szólt Erkel türelmetlenül.
– Én? – álmélkodikott Korcsek.
– Maga hát!
– De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!
