„A tehetség veleszületik, de hogy a művészetnek miféle terére jut, oda véletlenség löki” – vallotta Erkel Ferenc, a Himnusz zenéjének szerzője, a magyar nemzeti opera megteremtője, a magyar zeneélet fáradhatatlan szervezője, kiváló sakkozó.
Erkel Ferenc, a Himnusz komponistája 210 éve, 1810. november 7-én született Gyulán. Német eredetű zenészcsaládból származott, gimnáziumi és zenei tanulmányait Nagyváradon, majd Pozsonyban végezte, itt írta első zeneműveit. Ezután Kolozsvárra került zenetanárnak, az erdélyi városban már „remekjátszó hangászművészként”, azaz zongoristaként is kitűnt, a polihisztor Brassai Sámuel bíztatására a magyaros motívumokat is beépítette szerzeményeibe.
1835-ben került Pestre, a Pesti Magyar (1840-től Nemzeti) Színházban 1838 januárjában vezényelt először. 1840-ben került színre első operája, a Bátori Mária (érdekesség, hogy ennek színlapján szerepelt először a Nemzeti Színház felirat). Későbbi műveihez hasonlóan már ez is a magyar történelemből merítette témáját – igaz, nem a hivatalosságnak megfelelő módon. Báró Podmaniczky Frigyes, az Operaház intendánsa szemére is vetette az idős Erkelnek: „Annyi dalműve közül egy sem volt, amelyet valamely ünnepélyes alkalommal elő lehetett volna adni… Király- vagy királynégyilkolás, az aristocratia elleni zendülés, nemzetiségi harcok s torzsalkodás nélkül nem lehetett egyetlen librettója sem”.
1844-ben született a Hunyadi László, az első igazán magyar nemzeti opera, ennek Meghalt a cselszövő című kórusát énekelték 1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban. Erkel ugyancsak 1844-ben megnyerte a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot (az előző évben nem indulhatott a Szózatra kiírt pályázaton, mert a zsűri tagja volt, de Egressy Béni kompozícióját ő hangszerelte zenekarra). A fanyalgó Honderű ugyan azt írta, hogy „a Hymnus szelleméhez alkalmazott templomi zene… a nép ajkán visszhangra nem fog találni”, az mégis nemzeti ima lett.
Erkel a szabadságharc leverése után 1861-ig hallgatott, ekkor mutatták be a Bánk bánt, a legnagyobb magyar történelmi operát, éles kiállásként az önkényuralom ellen. Későbbi operái, a Sarolta, a Dózsa György, a Brankovics György, a Névtelen hősök már korántsem tettek szert ilyen népszerűségre; utolsó befejezett dalművét, az István királyt 75 éves korában mutatták be az újonnan felépült Operaházban. Erkel tette „szalonképessé” a verbunkost, a csárdást, legismertebb dallamai „népdallá” váltak.
Kiváló karmester is volt, Beethoven, Liszt, Wagner számos művét ő mutatta be a magyar közönségnek. Nevéhez fűződik 1853-ban a Budapesti Filharmóniai Társaság megalapítása, 1865-ben az országos daláregylet „örökös főkarmesterévé” választották, az 1875-ben Liszt Ferenc elnökletével megnyíló Zeneakadémia első igazgatójaként kilenc tárgyat oktatott, olykor Lisztet helyettesítve, emellett sakkozóként is ismert és elismert volt.
„1873 December 23. Fővárosi Lapok. Részlet Hevesi Lajos: „A sakk-körben” c, cikkéből:
„Van a Velence-kávéház legfélreesőbb zugában egy hatalmas sötétbarnára mázolt ajtózat, mely fölött aranyos betűszörnyetegek… hirdetik sugározva e dohányfüstös külvilágnak a kör dicső cégjét… Íme, itt ülnek ők, a harckeverők, lyukas bőrpárnáikon és szövőszék nélkül szövögetik ravasz cseleiket… Amott meg abban a sarokban, elvonultan, békességben ül asztala előtt egy férfiú. Mindkét keze sűrű fehér hajzatába van temetve, míg érdekes arcából két élesen fürkésző szem nyomozgatja a tábla kockáit, melyek körül ő önmaga vis-ávis-ja. E remete a kör elnöke, a magyar Melpomene, egyetlen törvényes férje, Hunyadi László és Bánk-bán atyja, Erkel Ferenc. Valami problémán töri épen fejét, és meg is fogja fejteni bizonnyal, mert ő megfejt mindent. Mellette egy széken összegombolyodva kucorog egy szőkével tarkázott fehér ebecske… Bundásnak hívják… és barátai igen fájlalják, hogy ámbár a sakk-kör mindennapi vendége, még sem tudta eddig a sakkot eltanulni, hanem inkább még a zenéhez konyít egykeveset.”
Erkel nagyon szerette az állatokat. Bundás már jó öreg kutya volt, amikor Hevesi a fenti sorokat írta, hiszen gazdája már 1864 nyarán ír róla Gyuláról Eleknek: „Üdvözöld nevemben Bundást, egy darab pecsenyével.”
Unokája, Erkel Jenő mesélte, hogy amikor nagyapja már Úri utcai lakos volt, minden előadás után ugyanazzal az egyfogatú bérkocsival kocogott fel a Várba. Zsebében mindig volt cukor a ló számára, így hát nem csoda, hogy többször is megtörtént, hogy a hűséges állat a városban megpillantva „cukoradóját”, vidáman felnyihogott. Egyszer egy szép vörös kandúrt talált Erkel a kapujában. Lakására vitte, megetette. A macska odaszokott, esténként megvárta. Emberi portréjához ez is egy vonás.” (Németh Amadé: Erkel Ferenc életének krónikája)
Karmesteri működésének ötvenedik évfordulóján kiállítást rendeztek azokból a tárgyakból, amelyekkel a hálás közönség ismerte el művészetét: ezek között volt aranyból és ezüstből készült babérkoszorú, és egy különleges aranypálca is száz aranyat tartalmazó bársony tokban, amelyet 1844-ben kapott a Nemzeti Színház vezetőségétől. Erkel utoljára 80. születésnapján lépett színpadra, Mozart d-moll zongoraversenyét játszotta. Erkel Ferenc 1893. június 15-én halt meg Budapesten.
