Szemérmes magány, könyvek és erkölcsi következetesség – ezek határozták meg Kölcsey Ferenc életét, aki 1790. augusztus 8-án született, és akinek Himnusza a magyar nemzet lelkiismeretévé vált. A sorscsapásokkal teli életút a reformkor szellemi oszlopává érlelte a költőt, akinek gondolatai ma is tükröt tartanak önmagunkkal és hazánkkal szemben
Korának legsolkoldalúbb és legképzettebb írója: költő, esztétikus, műbíráló, szónok és államférfi; a magyar irodalmi műkritika és dramaturgia, a művészi szónoklat megalapítója és a ballada meghonosítója irodalmunkban. Legfontosabb műve, a Himnusz megírásának napját 1989 óta a magyar kultúra napjaként ünnepeljük.
Kölcsey Ferenc 1790. augusztus 8-án látta meg a napvilágot a ma Romániához tartozó Sződemeteren. Előkelő, nemesi családba született, amely Ond vezérig vezette vissza eredetét. Édesapja elismert jogtudós volt, szülei művelt, igényes emberek voltak. A kis Ferenc azonban korán megtapasztalta a veszteséget: szüleit fiatalon elveszítette, gyermekbetegsége miatt fél szemére megvakult, később haját is elveszítette. Törékeny teste nem bírta jól a megpróbáltatásokat, sorra jöttek a betegségek.
KÖLCSEY FERENC: ÉLET
(részlet)
Te sírhalomnak bús homálya,
Bár benned nyugtomat lelem,
Rád nézni mégis gyötrelem,
Kedvét e szív csak itt találja.
Sürű kény s fájdalom felett,
Mint csolnak a habok körében,
Hánykódom s nyugszom hív ölében
Védangyalomnak, mely vezet.
Vadon, mint kométák pályája,
Ne bánd, ha folynak napjaink,
Fellobban a remény fáklyája,
Midőn borítnak gondjaink;
S puszták, miként vár omladéki,
Ha lesznek majd Éden vidéki,
S szemeink a múltat keresik,
Könnyezni mégis jól esik.
A nehézségek azonban nem törték meg szellemi szomjúságát: az olvasás lett menedéke, legfőbb társa és vigasza. Már fiatalon anyanyelvi szinten beszélt latinul és franciául, később görög és német nyelvismeretre is szert tett. Tanulmányait 1796 és 1809 között a debreceni református kollégiumban végezte, ahol már filozófiai és szépirodalmi műveket tanulmányozott. Ekkor kezdett levelezni a nyelvújítás vezéralakjával, Kazinczy Ferenccel is, akivel később közeli barátságot ápolt.
Jogot tanult Pesten, de ügyvédi pályára végül nem lépett. 1812-től visszavonultan élt a családi birtokon Álmosdon, majd Csekén. Az irodalom azonban továbbra is központi szerepet játszott életében. 1814-ben Szemere Pállal közösen írta meg a nyelvújítást védelmező pamfletet, a „Felelet a Mondolatra” című művet.
Irodalmi kritikái (például a Berzsenyiről írott) feltűnést keltettek – igaz, Berzsenyi sértetten egy időre fel is hagyott az írással. Kölcsey később fokozatosan eltávolodott Kazinczy klasszicizmusától, és költészetében a romantika felé fordult.
Legismertebb és máig legnagyobb hatású műve, a Himnusz 1823. január 22-én született. Az Auróra című irodalmi folyóiratban jelent meg 1829-ben, cenzúra miatt A magyar nép zivataros századaiból alcímmel. Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben, s a mű 1903-ban vált hivatalosan is Magyarország himnuszává. 1989 óta a Himnusz megszületésének napja a magyar kultúra napja.
Az 1820-as évek második felében ismét Pest felé fordult: Szemere Pállal együtt elindította az Élet és Literatura című folyóiratot. Itt születtek meg legjelentősebb elméleti írásai, köztük a Nemzeti hagyományok című tanulmánya, amely a reformkori irodalom egyik alapműve. Pesti karrierjét azonban családi kötelességei törték derékba: öccse halála után Kölcsey vállalta a gyermekek felnevelését, ezért visszatért Csekére.
Közéleti szerepvállalása ezután sem csökkent: 1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé választották, később országgyűlési követként képviselte megyéjét Pozsonyban. Politikusként is a haladás híve volt – kiállt a jobbágyfelszabadítás, a magyar nyelv hivatalossá tétele, a vallási egyenjogúság és a nemzeti egység mellett. 1830-ban a Magyar Tudós Társaság (a mai MTA elődje) tagjai közé választották.
1835-ben lemondott országgyűlési mandátumáról, de a közéletet nem hagyta el: szónoki képességeit a reformkor céljainak szolgálatába állította. Búcsú az országos rendektől című beszéde a korszak egyik legfontosabb programadó szövege.
KÖLCSEY FERENC: HUSZT
Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
(1831. december 29.)
Utolsó éveit már ismét visszavonultan, irodalmi munkával töltötte. Részt vett a Kisfaludy Társaság megalapításában, utolsó nagy műve, a Parainesis Kölcsey Kálmánhoz című erkölcsi útmutató, világnézeti és szellemi öröksége szinte testamentumként zárja le életművét.
„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.” (Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz)
1838-ban, egy hivatalos útja során megfázott, és a gyenge szervezetű költő augusztus 23-án (egyes források szerint 24-én) meghalt. A szatmárcsekei temető református anyakönyve szerint ott nyugszik, szimbolikusan is a magyar szellem és irodalom egyik legszentebb helyén.
Nevét máig számos iskola, intézmény és közterület őrzi, szobra többek között Budapesten, Debrecenben, Szegeden és Szatmárcsekén is áll. Életműve és Himnusza a magyar identitás, méltóság és nemzeti öntudat egyik legszebb megtestesítője.
