215 éve, 1809. május 31-én halt meg Joseph Haydn, aki száznál is több szimfóniát, 84 vonósnégyest, 52 zongoraszonátát, egyházi zenét, operákat is jegyzett, műveiben magyaros – elsősorban verbunkos elemek – is felfedezhetők. A zeneirodalom egyik legtermékenyebb alkotója több évtizedig működött az Esterházyak szolgálatában.
„Korában Joseph Haydn volt a zeneszerző – a legbecsültebb, a legelismertebb, aki a legközelebb állt közönsége ízléséhez olvasható A zene története című kötetben. – Ő volt a szó legszorosabb értelmében vett klasszikus zeneszerző, és hosszú, 1732-től 1809-ig tartó élete során együtt nőtt az új zenei elképzelésekkel, sőt mindenki másnál inkább ő maga alakította azokat. A maga módján a felvilágosodás tipikus alakja volt: vallásos, de nem szenteskedő; bátor, de nem vakmerő; értelmes, de nem tudálékos; kalandvágyó, de nem olyan forrófejű, mint a nála sokkal elnyomottabb, veszélyesebb és lázadóbb Mozart. Haydn szellemi és érzelmi életében minden arányos, mértéktartó.”
„Haydn azok közül való, akik semmit sem kapnak ingyen, akiknek minden falatért, minden lépésért és minden talpalatnyi földért meg kellett verekedniük. Hosszú és néma viaskodások, évtizedes, összeszorított fogú küzdelmek közben, lassan és mind magányosabban, külvárosi padlászugokban és főúri rezidenciák előszobáiban nőtt meg korszakos, európai méretekre, hegyfokká és vízválasztóvá, idők mértékévé és határává.”
Joseph Haydn 1732. március 31-én született az alsó-ausztriai Rohrauban, apja bognármester volt. A jó hallású és szép hangú Joseph nyolcévesen lett a híres bécsi Stephansdom kórusának tagja. Amikor mutálni kezdett, elbocsátották a kórusból, nehéz évek köszöntöttek rá: szűkös megélhetését tanítással és kottamásolással biztosította, miközben elmélyedt a zeneelméletben.
1759-ben Karl Morzin gróf házi zeneszerzője és rövid életű udvari együttesének karmestere lett, ekkor írta első szimfóniáját. 1760-ban megnősült, de házassága nem bizonyult boldognak, és gyermek utáni vágya sem teljesült.
1761-ben a dúsgazdag Esterházyak szolgálatába szegődött, Pál, majd „Fényes” Miklós herceg karmestereként Kismartonban és az eszterházi kastélyban csaknem harminc évig irányította a zenekart. Esterházy Pál Magyarország legnagyobb és leggazdagabb családjának volt a feje, és szerette a képzőművészetet és a zenét. Kismartoni kastélyának 200 szobája volt, parkok övezték és színháztermek voltak benne. A zenetörténet legnagyobbjai közül ő az, akit joggal érezhetünk félig-meddig magunkénak.
Haydn roppant elégedett lehetett magával: azt tehette, amit szeretett. Szinte állandóan komponált, a viszonylagos elzártságban szabadon hódolhatott zenei stíluskeresésének. Számos szimfóniát (köztük A tyúk, A medve, a Búcsúszimfónia melléknéven ismertté vált darabokat) és operát írt itt. A muzsikusok érdekelték, meg a zenebarátok; a politika nem foglalkoztatta, sőt teljesen hidegen hagyta, csak arra vágyott, hogy hagyják békében dolgozni.
1773-ban Mária Terézia a „magyar Versailles-ba” tett látogatásakor az Aki hűtlen pórul jár című operája csendült fel, s a felséges asszony a következő szavakkal fejezte ki tetszését: „ha jó operaelőadást akarok látni, Eszterházára megyek”. (Haydn tisztelője volt Nelson admirális is, aki Kismartonban kereste fel a komponistát és egy aranyórával fejezte ki neki megbecsülését.)
Kiharcolta magának, hogy az elitnek játszhasson és zenét szerezhessen, ennek megfelelően élvezte a vele járó kiváltságokat vagy hozadékokat. Például az amúgy nem igazán szép férfi (arcát himlőhelyek borították, a lába aránytalanul rövid volt) szeretett jól öltözni. Egy cseh muzsikus, Václav Jan Tomásek leírja, hogy az idős, élete vége felé járó mester hogyan fogadta vendégeit: „Haydn egy karosszékben ült teljesen felcicomázva. Hosszú, rizsporos parókában; arany tűvel összefogott, fehér nyaksálban, nehéz selyemből varrott, gazdagon hímzett mellényben, a közepén pompás, ragyogó mellfodorral; hímzett kézelőjű, finom, kávészín kelméből készült felöltőben; fekete, selyem térdnadrágban, fehér selyemharisnyában; a felsőrész görbületét követő, nagy ezüst csatos cipőben; és a mellette álló asztalon egy pár fehér glaszékesztyűvel.”
Haydn 1781-ben megismerkedett Mozarttal, akinek atyai jó barátja lett. Egyszer szóba hozták előtte Mozartot, mire a szerény és őszinte Haydn így reagált: „A barátaim gyakran dicsérik a tehetségemet, de ő messze fölöttem állt”. Először 1790. december 26-án Bonnban találkozott a bécsi klasszikusok harmadik tagjával, a fiatal Beethovennel is, akiről kijelentette: „Idővel Beethoven Európa egyik legnagyobb zeneszerzője lesz…”
1790 után a zene iránt kevéssé fogékony Esterházy Antal már nem tartott igényt Haydn szolgálataira, bár karmesteri címét megőrizhette és járadékait is folyósították. A zeneszerző az 1790-es évek első felében két ízben hosszabb időt töltött Angliában, ahol megbecsülték, Oxfordban díszdoktorrá avatták, itt született 12 szimfóniája (ezek közt van az Üstdob, amelynek második tételében az elszundikáló közönséget a dob váratlan ütése riasztja fel, a Katona-, az Óra- és a Londoni szimfónia).
Bécsbe visszatérve írta meg a műfajt megújító A teremtés és Az évszakok című oratóriumát, A teremtést Budán maga is vezényelte.
Élete végén már nem komponált, súlyos emlékezetkieséssel küszködött, a meghívásokra névjegykártyáját küldte vissza, amelyre ezt írta: „A végén járok minden erőmnek, öreg és gyenge vagyok”.
1809. május 31-én halt meg a francia megszállás alatt álló Bécsben (a haldokló mester háza elé Napóleon díszőrséget állíttatott), hamvai Kismartonban nyugszanak.
Haydn a hangszeres zene egyik legnagyobb és legtermékenyebb mestere, ő a ma klasszikusnak tekintett négytételes szimfónia kialakítója és a vonósnégyes műforma stílusának gazdagítója. Száznál is több szimfóniát, 84 vonósnégyest, 52 zongoraszonátát, egyházi zenét, operákat is jegyzett, műveiben magyaros – elsősorban verbunkos elemek – is felfedezhetők. Egyik vonósnégyesének témájából lett az osztrák császári himnusz dallama, amely ma Németország himnusza.
