A magyar romantika egyik legnagyobb művésze, Vörösmarty Mihály lelkes vendéglátókkal volt körülvéve. A Szózat költőjét kirándulásokra invitálták, egy szőlőoldalba, borpincébe, boroshordók, szőlősatu társaságába.
Egy alkalommal egy ősi városban járt Vörösmarty Mihály, és a vendéglátók megmutogatták a város nevezetességeit, a régi barokk templomot, a középkori toronycsonkot, a klasszicista iskolát. Végezetül nagy titokzatoskodások, fontoskodások közepette, kivitték a szőlőbe, sejtelmesen mondván, ha majd a Kis-hegyet meglátja!
– Az lesz ám a látvány! Akkor ír ám csak igazi bordalt! – ismételgette a költőnek vendéglátó gazdája.
Végre megérkeztek. A Kis-hegy azonban – nevéhez nem méltóan – dombnak is alig volt nevezhető.
Vörösmarty fáradtan, de megértően csak ennyit jegyzett meg mosolyogva:
– Uraim! A kist még csak-csak látom, de a hegyet?!
