Fedák Sári, a 20. század egyik legnépszerűbb magyar színésznője nagyon vágyott a János vitéz főszerepére…
Fedák Sári pályájának egyik legemlékezetesebb diadalát Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékának címszerepében aratta. A darab végül új korszakot nyitott meg a magyar zeneirodalomban, a hazai operett és a Király Színház történetében.
Hogyan is született a János vitéz? Fedák Sári így emlékezett vissza:
– Mintha csak Isten akart volna lenézni rám a János vitézzel. Mintha kárpótolni akart volna azokért a megaláztatásokért, amelyekben Imre gróf családjától részem volt. Bakonyi a szövegkönyvvel utánam utazott Kassára, ahol vendégszerepeltem.
Mikor megpillantottam, örömömben összevissza csókoltam. Elolvastam a János vitézt. El voltam ragadtatva tőle! Rögtön megéreztem a benne rejlő nagy lehetőséget. Bojtárgyerek és huszár! Ez az, ami nekem való! Éreztem, hogy ebben a szerepben megbolondítom egész Budapestet! A zenét természetesen Huszka csinálja, a dalok szövegét pedig egyetlen ember, aki meg tudja csinálni: Heltai Jenő.
Amikor Heltai is elolvasta a szöveget, a darab bája szinte meghatotta. Petőfi varázsosan üde romantikájához tökéletes hangulatú verseket írt. Átolvasta Petőfi verseit, de még Kriza János székely népköltészeti gyűjteményét, a Vadrózsákat is. A régi marosszéki népdalokból vette át ezeket a sorokat:
Én vagyok a bojtárgyerek,
Napszám után éldegélek.
Napsütött víz az italom,
Kopasz föld a derékalom.
– Heltai egyik szöveget a másik után írta – folytatja Zsazsa a történetet. – Mikor elkészült, elvitte a darabot Beöthy Lacihoz.
– Darabot hoztál? – érdeklődött Beöthy.
– Azt.
– Operettet?
– Azt.
– Zsazsának valót?
– Kizárólag neki valót!
– Hagyd itt, majd elolvasom.
Beöthy szinte egy ültő helyében elolvasta a darabot, s talán már másnap vagy harmadnap hívatta Heltait és Bakonyit. Közölte velük, hogy a darab nagyon-nagyon tetszik neki, de sajnos Huszka nem vállalja a zene komponálását, mert most egy másik darabon, a Gül Babán dolgozik. Heltainak eszébe jutott régi barátja, Kacsóh Pongrác, akit melegen ajánlott. Én persze berzenkedtem, hallani sem akartam arról, hogy valaki más írja a zenét, mint Huszka! Mi az, hogy nem vállalja? Bízzák csak rám, majd én rábeszélem! De ezúttal én sem értem el semmit nála – ő is Kacsóht ajánlotta. Az akkor még jószerivel teljesen ismeretlen számtantanár elvállalta, s megkomponálta a zenét. Beöthy ekkor meghívta Szidi mamát és engem a lakására.
Itatott bennünket, különösen engem. Végül is mire Kacsóh megérkezett, pompás hangulat kerekedett. Ő azonnal leült a zongorához és játszani kezdett. Úgy emlékszem, remekül játszott, valóságos virtuozitással. Bütykös, vékony ujjai pehelykönnyűséggel simogatták a billentyűket. Rekedt, de szenvedélyes hangján énekelni kezdett. A zene nemes volt, tiszta és magyar. Áradt belőle a magyar falu levegője. Aki játszott, igazi művész volt. Máris felhangzott a híres belépő: Én a pásztorok királya, Legeltetem nyájam…
Forrás: Vörös Tibor: A Fedák
