Pécsi Sándor, a színművész, Würtz Ádám az elbűvölő grafikus és festő és Zelk Zoltán, a jeles költő jó barátok voltak.
Közös szenvedélyük kötötte őket össze: a műgyűjtés. Valósággal vetélkedtek egymással. Járták a vidéket, Pécsi forgatás közben, Würtz, ha művésztelepre került, s ha hazajöttek Pestre, azonnal hívták egymást, megmutatandó az új szerzeményt.
Egy alkalommal Würtznek valami lovakkal kapcsolatos illusztrációt kellett készítenie, s noha fejből mindent remekül tudott, szólt Pécsinek, nincs-e kedve kimenni vele az ügetőre.
Volt. És ott találkoztak az irodalmi és a színi világ megannyi jelesével, akiket a Fészekből ismertek, többek között nevezetes kártyaspílerként.
Ott akadtak össze Zelk Zoltánnal, aki fanyar képpel üdvözölte őket, s megpróbálta megagitálni a színművészt, szálljon be ő is a játékba. Würtzzel meg sem próbálkozott, tudta róla: nem hajlandó semmiféle kalandba bocsátkozni.
Würtz megelégedett a látvánnyal, Pécsi nem tudott ellenállni.
Jó fél óra múlva került vissza, egyedül.
– Hová tetted Zelket?
– Leégett, magával vitte a Csurka.
– És te?
– Én? – kérdezte ábrándosan Pécsi. – Semmi különös.
Aztán jött a futam, Pécsi izgatottan figyelt, majd csalódottan hátat fordított a pályának.
– Látod azt a sárga lovat? Ott hátul, az utolsó előttit.
– Látom, mi van vele?
– Nem fog fázni a télen.
– Miért? És honnét tudod?
– Mert az imént tettem föl rá a télikabátomat.
