1926-ban egy Párizsban élő fiatal pár, a szegedi Hont Ferenc dramaturg és rendező és Hont Erzsi színésznő megismerkedett József Jolánnal, aki kieszközölte, hogy segítsék öccsét, Attilát, míg az a Sorbonne-on tanul.
Beszélgetésük során Jolán elmesélte, hogy József Attila Bécsben tanult egy ideig, és nagyon szeretne Párizsba menni. Hontékat arra kérte, hogy ha a költő Párizsba érkezik, viseljék gondját.
Honték örömmel vették a szerepet, kérték, hogy Jolán bátran irányítsa hozzájuk Attilát; ők majd elhelyezik, gondoskodnak érkezéséről, szállásáról, valódi családtagnak fogadják.
Jolán hazautazott, múltak a hetek, de Attila nem adott hírt magáról.
Egy napsütéses reggelen Hont Ferenc már az asztalnál ült, tanult, Erzsi még ágyban feküdt. Egyszerre halkan kinyílt az ajtó, a résen bedugta fejét Attila, körülnézett, majd villámgyorsan odalépett az ágyhoz és megcsókolta Erzsit, akivel most találkozott életében először.
Erzsi megdöbbenten nézett az ismeretlen fiatalemberre, majd az ajtóban álló hangosan nevető Ferencre. Attila is azonnal huncutul elmosolyodott.
– Megbeszéltétek Jolánnal – mondta -, hogy családtagnak fogadtok. Mifelénk családtagok így üdvözlik egymást.
