Juhász Gyula színésznők rabja volt…
Makói barátainak egy este (október 16-án) Annával való szerelméről, legutolsó budapesti találkozásukról mesélt Juhász Gyula.
Anna panaszkodott neki:
— Én nagyon sokat szenvedtem maga miatt — mondotta. — Erdélyben, bárhol megjelentem, s bárhol léptem fel, mindenütt ellenem hangolódtak az emberek. Valósággal ellenségeimmé váltak. Azt mondották, ez az a nő, aki Juhász Gyulát megcsalta. Pedig én nem is csaltam. Hisz maga tudja legjobban, Juhász, hogy köztünk nem volt semmi!
Juhász Gyula e passzusnál keserűen jegyezte meg:
— Ez a nő. Ö azt mondja, hogy nem volt semmi. Én az életemet tettem föl rá. A legszebb érzéseimet adtam neki. Verseket írtam hozzá, s ő azt mondja, hogy köztünk nem volt semmi. Furcsa volt, amikor erősítette, hogy azért üldözik őt, mert egy-két verset írtam hozzá. Én szerényen jegyeztem meg, hogy volt az tizenkettő is. De ő azokat nem is olvasta.
Emlékszem, egyszer Szegedről mentem az iskolaév elején Váradra, s magammal vittem a Nyugat egy számát, amelyben talán egyszerre öt versem jelent meg. A kávéház előtt ült valamelyik színházi rendezővel. Én odamentem hozzá s elébe tettem a Nyugatot, mondván: Olvassa el, Anna. ö belenézett, s talán az első vers az volt, amelyik úgy kezdődik: Satyr, ki bennem élsz… (Annára gondolok’ c. verse kezdődik így), ebbe belenézett s megkérdezte, kiről szól ez a vers? S mikor mondottam, magamról, sajátságosan nézett rám s megjegyezte: Maga szatír? Furcsa! S a füzetet félrelökte.
Mikor rájöttem a nagy valóságra, hogy semmi se vagyok neki, két hétig mint az őrült szaladgáltam a városban. Nem ettem, nem aludtam. Borzalmas kínokat szenvedtem. Két hét múlva megírtam legszebb versemet, amelynek refrénje: én Annát eltemettem… (Megölt szerelem sírkövére. A Vasárnapi Újság 1909. november 7-i számából közli azóta Paku Imre kiadása.)
Azóta a szerelem meghalt számomra. A többi ügy már csak utánérzés, játék volt. Én a nőt már úgy szeretni többé nem tudom. Pedig talán igaza volt. Mai szemmel nézve. Mit akartam tőle? Ő egy szegény kis színésznő, aki a közönség kegyére, jóakaratára van utalva. Én egy még kenyeretlenebb helyettes tanár és versköltő. De azért mégis fájt.
Most már semmiféle hatással sincs rám. Most, hogy legutóbb nála voltam Budapesten és nagyon kedveskedő volt hozzám, ott láttam a nővérét, egy házias nőt, aki éppen vasalt, önkéntelenül is az jutott eszembe, hogy „miért nem ebbe szerettem bele? ”
A makói társaság egyik nőtagja közbeszólt:
— Maga abba nem szeretett volna bele. Éppen mert házias. Maga mindig a színésznők iránt érdeklődött.
— Ez igaz — válaszolta Juhász Gyula. — Jánosnak* van egy nagy erénye, hogy ő előtte a színésznők egyáltalán nem számítanak.
*Espersit János költő, ügyvéd Juhász Gyula barátja és lakótársa
Forrás: Péter László: Irodalmi anekdoták
