Egy Andrássy úti kávéházba betért egy fiatal költőóriás. Barátai és írótársai már várták. A ruhatáros nyomban odarohant az újonnan érkezetthez és le akarta segíteni a kabátját.
– Mit akar? – kérdezte lekezelőn a költő.
– A ruhatárba vinni a kabátot.
– Azt nem! – felelte mogorván az ifjú. – Azt nem! Nem bízom magukra a kabátot. Nézze meg, tele van a zsebe értékes kézirattal. Csak hagyja itt. Majd egy székre teszem magam mellé.
A ruhatáros megnyugodva visszatért helyére. A költő levetette a kabátját és egy székre helyezte, majd ő maga leült és fontoskodva magyarázni kezdett a fiúknak, hogy egész kötetre való vers van a zsebeiben. És most érzi igazán, mekkora tehetség birtokában van.
Alig múlt negyedóra, egy szakavatott kabáttolvaj ellopta a verssel bélelt kabátot. Amikor a költő észrevette a szörnyű veszteségét, a tolvaj már túl volt árkon, bokron, zálogházon.
Az ifjú költő magából kikelve vonta felelősségre a kávést. Az viszont hidegvérrel hivatkozott a ruhatárra és sajnálattal utasította vissza a felelősséget. De bánta ő is az esetet, azért megkérdezte:
– De hát hogyan lehetséges, hogy az urak nem vették észre a tolvajt?
Az asztalnál néma csendben figyelve ott ült Karinthy Frigyes is. Közbeszólt:
– Nem is volt itt tolvaj. Az a kabát magától ment el…
– Hogyan? – meredt rá mindenki az asztal körül.
– Vitték a verslábak – felelte Karinthy kissé kaján mosollyal.
