Nagy László szerint mindenkit lehet egy-egy állathoz hasonlítani…
– Itt a cinkemadár! – örvendezett Nagy László, amikor anyám megérkezett, és leült az asztalukhoz. Gyakran nevezte és szólította így a kedvenc játéka alapján, amellyel itt állt elő egyszer a társaságban. Akkor többen voltak együtt.
– Egy-egy állathoz lehet hasonlítani mindenkit, és hogy melyikhez, az sok mindent elárul róla, mert jellemző rá – jelentette ki a költő, és mindjárt meg is kérdezte:
– Kivel kezdhetem?
Kíváncsian járatta körül a tekintetét. Szemöldökét közben kérdően fel-felhúzta. Hirtelen csönd lett. Kezdett is már nyomasztóvá válni a hallgatás, amikor anyám halkan megszólalt:
– Én melyik állathoz hasonlítok? Őszintén megmondhatja!
A költő egy-két percig komolyan, szúrós szemmel, vizsgálódva nézett rá, aztán egyszer csak elmosolyodott:
– A cinkemadárhoz!
– Laci! Nem is hiszi, hogy most mennyire meg vagyok tisztelve… – válaszolt anyám elérzékenyülve. – Köszönöm! – fűzte hozzá.
– No látjátok, nem olyan veszedelmes játék ez… – mondta Nagy László biztatóan és elégedetten. – Ki akarja folytatni? Tessék, tessék! Lehet jelentkezni bátran – szólította fel a jelenlévőket, már-már noszogatva őket. Hiába! Nem akadt senki más, aki megkockáztatta volna, hogy a költő valamilyen állathoz hasonlítsa.
– Könnyű neked, Laci – szólalt meg Zelk Zoltán. – Te tegeződsz növénnyel, madárral!
– Az semmi! – vágta rá Nagy László. – Amikor testi-lelki kínok gyötörnek, úgy vonítok, mint a kutyák. A halál meg lovak képében rémlik fel előttem, mintha gyászbóbitás, bársonypofájú, herélt lovak hajolnának le rám, amikor a betegágyban fekszem.
Forrás: Illés György: Szellemidézés
