Szinnyei József nem csak a magyar írók életével és munkáival foglalkozott…
Id. Szinnyei József bácsinak, a magyar parnaszszus érdemes főpásztorának, akinek a kezén eddig egyetlenegy birka sem veszett el, áldott jó szíve volt egész életében. Máig is találós mese, hogyan küzdhette végig vitézül az 1848-49. évi szabadságharcot ezzel a szívvel. Vagy, hogy éppen azért…
Ez az esete is bizonyítja.
Egy időben az Erzsébet téren szokott ebéd után sétálgatni. És nézegette a járókelő embereket.
Feltűnt neki egy fekete ruhába öltözött, nyúlánk és sápadt asszonyság. Arcán egykori szépség nyomai voltak, szemeiben pedig könny csillogott.
Ej, ej, gondolta magában, kedves halottja lehet szegénynek. Részvéttel nézett utána.
Másnap ugyanakkor és ugyanarra ment át az érdekes asszony. És megint könyezett. A tudós megcsóválta a fejét:
− Szegény! Bizonyosan nem temették még el a halottját. Talán a temetés dolgában járkál.
Harmadnap ismétlődött a látomány. Negyedik, ötödik, hatodik napon: detto. De már ezt nem lehet tovább kiállani! A tudós irodalomtörténész a hetedik nap a gyászos asszony elé manőverezett és a szabadságharcból hozott hősiességnek még meglévő maradványával föltüzelvén magamagát, a könnyező asszonyt megszólította:
− Bocsánat nagysád! De már a hetedik napja figyelem meg, hogy sir. Igazán megszántam.
Dehát micsoda szerencsétlenség érte, mert hogy nagy lehet, az bizonyos. Az érdekes asszony bágyadtan mosolygott: − Hagyja el uram! Nem sírok én, hanem csak könnyezek. Mindennap déli 12-től délután 3-ig én szoktam a Virágbokor vendéglőben a… tormát reszelni. Arra vagyok fölfogadva. Ezzel az adomával szokták id. Szinnyey bátyánkat fölvidítani a barátjai, ha észrevették, hogy rossz kedve van.
