A francia színházigazgatók nem bíztak semmit a véletlenre, a színművészekre, de még a drámaírókra sem. A méltán ismert és rajongott, ám világi élete miatt hírhedt idősebb Alexandre Dumas-ra pedig végképp nem.
Idősebb Alexandre Dumas iránti nagy lelkesedések fényes képe nem volna teljes, ha nem esnék egy-két szó a színházi sikerek árnyékairól is, a „mesterséges spontaneitásról”, a nagy színházi üzem egyik kellékéről, a műlelkesedésről, a klakkról.
Porcher, a klakk akkori vezére nagyon szeretett volna már közelebbi barátságba kerülni a korának egyik legnagyobb szerzőjével, ezért egy bálon így szólt egyszer Dumas-hoz:
– Kedves, drága Dumas úr, én már oly sok sikert szereztem önnek a mi szerény kis körünkben, s igazán olyan hű tisztelője vagyok, mint senki más Párizsban, méltasson engem a barátságára, igyunk pertut és tegezzen engem.
Dumas nem gondolkozott sokáig, borospoharára nézett, majd a tenyerét nyújtotta, s így szólt:
– Jól van, kedves Porcher, adj kölcsön húsz aranyat!
