Rippl-Rónai szerint Gauguin fekete kontúros művei még festőtársait is meglepték, bár a kritika értetlenül hallgatott ezekről…
1894-ben a Salon de Mars-ban kiállított Öreganyám című képe a Nabis tagjainak baráti megnyilvánulásain kívül Gauguin elismerését is kivívta.
„Este mentem hozzá. Már a folyosóján szép dolgokat láttam, különösen feltünő szép volt egy gyümölcs-csendélete, melyet régebben, még Cézanne modorában festett. (Sohasem tagadta ezt az egészséges befolyást.) Benyitva a műterembe, homályos világitásban több emberi alakot láttam. Egy göndörhaju ember zongorázott: ez Leclerque volt. Egy másik, hosszuhaju, a padlón feküdt: ez Ruinard, a költő. A szoba közepén a plafondról egy kötél lógott le s azon egy örökké mozgó majom mászott fel-alá. Alatta, a padlón, kék mosóruhában egy kis sárga-fekete bőrü asszony ült, szótlanul, mosolyogva: ez a művész kedvese. Gauguin maga éppen az ágy lábánál fáradozott: ily módon reprodukálta az ő tipikus fametszeteit. Mikor elkészült az épp kezében lévő lap nyomásával, kezet szoritottunk, a fekete asszonyka pedig megkinált teával. A zongora elhangzása után beszélgettünk. Sikertelenségéről panaszkodott.”
Forrás: Rippl-Rónai József emlékezései, Nyugat, 1911
*Az anekdotát Rippl-Róna eredeti helyesírásával közöljük.
