Végre Nagy Lajos is megkapta a Baumgarten irodalmi ösztöndíjat…
A lapok nagybetűvel hozták a szerencsés neveket. A Baumgarten-díj valóban komoly összeg volt, egy évre gondtalanná tette az írónak az életét. Nagy Lajos azonban csak kedvenc szavát ismételgette: sajnos.
Híresen borúlátó ember volt Nagy Lajos. A jól megérdemelt Baumgarten-díj átvételének diadala napján is ott ült egy asztalnál egyedül. Előtte újságok és fekete az asztalon. Meg egy csomó fogalmazványpapír. Nagy Lajos pedig a szokott, merev főtartásával merengett.
Meglátva őt az ablaküvegen át, ahogy kezében egy órát himbált lehajtott fejjel, Tersánszky Józsi Jenő bement a kávéházba és rácsapott a vállára.
– Szervusz, Lajoskám! Remélem, kicsit föloldódott most már a kedélyed?
– Mitől? – kérdezte Nagy Lajos olyan arccal, hogy Tersánszky felvetette magában: hátha mégis rosszul olvasta az újságban, hogy ő is baumgartenes.
De akkor meglátta, hogy az asztalon heverő újságon is ott virít Nagy neve.
– Hát egy évig most mégiscsak lélegzethez jutsz ezzel a díjjal? – jegyezte meg.
– Ahh! – legyintett kedvetlen Nagy. – Éppen azon tűnődöm itt. Kapom ezt a pénzt egy évig. Berendezkedem rá. Megszokom, hogy kapom. Amikor aztán megszűnik, annál rosszabb lesz. Sajnos!
Tersánszky alig bírta visszatartani a kacagását, hiszen mindenki tudta, hogy az örökké óvatos Nagy legjellegzetesebb és legtöbbet használt szava: Sajnos!
