Ha Conan Doyle-on múlik, Sherlock Holmes nem pusztán fura hangzású névvel lett volna megáldva; külső tulajdonságai is eltértek volna az általunk ismert figurától.
A bíborvörös dolgozószoba 1887-es megjelenésekor Arthur Conan Doyle ragaszkodott hozzá, hogy – akkoriban már elmegyógyintézetbe zárt – alkoholista édesapját kérjék fel a történet illusztrálására. Charles Doyle rajzai azonban amatőr, slendrián benyomást keltettek.
Holmest alacsony, kövér, szakállas, a francia festőhöz, Henri de Toulouse-Lautrechez hasonlatos fickónak ábrázolta. Amikor a The Strand szerkesztői néhány évvel később megkezdték Holmes történeteinek folytatásokban való közreadását, ragaszkodtak a kiváló illusztrátor, Sidney Paget felkéréséhez, akitől a nagyszerű detektív alapos átpofozását várták. Paget nyomban elvetette az idősebb Doyle koncepcióját, miszerint Holmes rusnya piperkőc.
„Szó sem lehet róla – mondta. Fontos, hogy a nők szemében szexuálisan vonzó férfiként, az 1890-es évek dandyjeként jelentsük meg. Én olyan Sherlock Holmest rajzolok maguknak, akiért minden nő odalesz. A férfiak pedig mind egy szálig utánozni kívánják majd hibátlan öltözékét.”
Az ennek nyomán megszületett ábrázolásnak köszönhető – slank, szikár, jóvágású, makulátlanul öltözött férfiú -, hogy Sherlock Holmesból az a világszerte ismert ikon vált, akinek ma is képzeljük.
