Előadásait Sigmund Freud gyakran „megfűszerezte” érdekes anekdotákkal…
„Az anekdota így szólt: két, nem nagyon aggályos üzletembernek sikerült egypár meglehetősen merész vállalkozással nagy vagyonhoz jutnia, és most már arra törekedtek, hogy az előkelő társadalmi körbe befurakodjanak. Hogy ezt a célt elérhessék, egyebek közt azzal is megpróbálkoztak, hogy lefestették magukat a város leghíresebb és legdrágább festőjével, akinek képei esemény számba mentek.
Nagy estélyt is rendeztek a drága képek első bemutatása alkalmából, és a két háziúr maga vezette a legbefolyásosabb műértőt és kritikust a teremnek ahhoz a falához, amelyen a két arckép egymás mellé volt akasztva, és epedve várták a műértő elismerő kritikáját. Ez azonban csak hosszasan nézegette a képeket, azután a fejét rázta, mintha még keresne valamit, majd a két kép közti szabad térre mutatva így szólt: „Nos, és hol a Megváltó?”
Látom, hogy valamennyien nevetnek ezen a jó viccen; próbáljuk meg azt most már értelmezni. Mindnyájan megértjük, hogy a műértő ezt akarja mondani: Ti is afféle két lator vagytok, mint azok, akik között a Megváltót keresztre feszítették. Ténylegesen azonban nem azt mondja, hanem ehelyett valami mást mond, ami az első percben sajátságosan értelmetlennek és oda nem tartozónak látszik, de amiről már a következő pillanatban felismerjük, hogy az tulajdonképpen célzás a szándékolt szidalmazásra, és teljes mértékben pótolja ezt. Eleve sem volt valószínű, hogy a viccnél megtaláljuk mind azokat a körülményeket, amelyek véleményünk szerint pácienseink ötleteinek felvetődésénél szerepet játszanak de jogunk van fontosságot tulajdonítani annak, hogy a viccnek és az ötletnek azonosak az indító okai.
Miért nem mondja a kritikus véleményét a két latornak a szemébe? Mert, ha még oly nagy kedve volna is a szókimondáshoz, ez ellen alapos ellenérvek szólalnak meg benne.”
Forrás: Sigmund Freud: Pszichoanalízis. Öt előadás 1909-ben. Ferenczi Sándor fordítása
