Szemere Miklós költő, a hetvenes évek végén kint járt Collegno al Baracone-ban régi barátjánál, Kossuth Lajosnál.
Egyszer azt mondja neki Kossuth:
– Miklóskám, én néha afféle szerelmes verseidet is olvastam. Ugyan kérlek szívesen, valld meg: igaz dolgok azok? Van históriai alapjok?
Szemere Miklós poétát igen meghökkentette ez a furcsa kérdés.
– Ej, dehogy van… – felelte röstelkedve. – Csak fantázia az, csupán fantázia…
– No, Miklóskám, akkor teljességgel nem értem a dolgodat. Én amondó vagyok, hogy az ember szívének ügyei nem tartoznak a nyilvánosság elé. De ha megesett a baj, holmi szerelem, hát ám írjon verset róla a poéta. Azonban sehogy sem fér a fejembe, hogy valaki, aki nem is mai gyerek már mint te, minden alap nélkül, ártatlanul keveri magát amorózus (szerelmes természetű) fráter hírébe, és még nem is kénytelen vele.
Ebben a kis történetben az a nevezetes, hogy Kossuth ezt komolyan mondta. Egy csöpp érzéke sem volt a szerelmi líra iránt.
