Tersánszky Józsi Jenő a Nyugat szerkesztőjének, Osvát Ernőnek köszönhette a fölfedeztetését. Tőle tanulta meg, hogy minden szakmának van valamilyen babonája, esetleg hazug jelmondata.
Az írásművészeté az, hogy: megvetés terhe alatt hinni kell abban, az írót ellenállhatatlan lelki kényszer készteti az írásra!
Ha még ezt csak a közönség hinné?… Hagyján! De maguk az írók is elhiszik és hangoztatják. Akár a vadak kuruzslói és varázslói, akik hókuszpókuszaikkal önmagukat is megkerítik és megkergítik felsőbb lény voltuk hitére.
Az íróbabona oly általános, hogy eddig még csak egyetlen kartársat találtam az egész világirodalomban, aki bátran, nyíltan, őszintén vallotta, az írásra nem annyira belső, mint inkább külső kényszerek, főleg megélhetésiek kényszerítenék. Ez az író Jack London, aki magát kifejezetten szocialista írónak tartotta, és angolszász nemes eredete ellenére megírta, örök okulásra, a londoni Soho borzalmait.
Még mielőtt Jack Londonról tudtam volna, én is az íróbabona cáfolója voltam. A harmadik kartárs pedig, meg kell fogódzkodniok!… Osvát Ernő volt.
Igen! A szerkesztők mintája, a tehetségimádó, a kézirat-szerelmes Osvát Ernő, egyszer több író társaságában, amikor az írói elhivatottság körül való nagyképűsködést támadtam, nekem adott igazat. Körülbelül így:
– Igen! Abban Józsi Jenőnek van igaza, a tehetség általában nehezen visszagyűrhető és lehetetlenségekre is ösztökélő tulajdonság egy lélekben, de hogy miben és merre tör utat?… Azt leginkább a tehetségtelen írók hangoztatják, hogy az írás kényszere leküzdhetetlen! És egyedül az!
És itt Osvát szívből, hangosan nevetett. Úgy, ahogy Major Sicu torz kép rajzolónk klasszikus rajza ábrázolja őt.
Forrás: Tersánszky Józsi Jenő: Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője
