A húszas évek derekán beteg tüdejét az újtátrafüredi szanatóriumban kezeltette Tóth Árpád. Vele volt felesége is, Annuska, aki minden sétájára elkísérte férjét.
Tóth Árpád és felesége, Lichtmann Anna kis társasággal délutánonként egyre nagyobb, merészebb sétákat tettek a szikrázó, fehér hóban.
A Grand Hotelt övező út egyik kanyarodójában szánkósor várta a kirándulásra készülő utasokat. Amint Tóth Árpádék beszélgetésbe mélyedve a havas úton sétálgattak, a költő észrevette, hogy előtte haladó felesége rákanyarodik a mellékösvényre, amely a szánkóállomás felé vezet.
Tóth Árpád villámgyorsan előresietett, s megfogta Annuska karját:
– Ne! Ne! – kiáltotta. – Nem szabad! Hogy lehet ilyent csinálni?
A sétapartnerek értetlenül hallgatták a költő meglepő kifakadását. Annuska hangját kis sértődöttség árnyékolta:
– De miért? Mit csináltam? Tilos?
– Igen, tilos – felelte békítően, de határozottan a költő. – Ha arra megyünk, a szán-kocsisok azt hiszik, itt a fuvar, pénz áll a házhoz. Hiábavaló reményeket ébresztünk bennük, azt pedig nem szabad… Nem szabad oktalanul, könnyelműen csalódást okozni senkinek…
