Egyszer egy írónk meghökkentő „dogmatikát” talált ki az asszonyokról…
„Egyik kitűnő írótársam − akit nemcsak az olvasó szeret, de én is − priváthasználatra egész külön hitágazatokat dolgozott ki a fejében az asszonyokról.
No, az volna azután csak egy nagy »eset«, ha azt a dogmatikát kitálalná. Olyan szenzáció még nem volt a Kárpátoktól az Adriáig a honfoglalás óta.
Csak egy hitágazatot merek közleni belőle, íme:
»Az asszony hasonlít valamely csodálatos gőzkocsihoz. Aki a gép fogantyúit ismeri, könnyen kezeli és nagyszerűen funkcionál a kezében. De vannak bizonyos fogantyúk, amelyekhez hozzányúlni nem szabad, mert azután a gépet nem lehet többet megállítani. A kisiklás egészen bizonyos.«
Ez a dogma. A példa itt következik.
Egyik képviselőtársunk (nagy társaság ez) a kerületével úgy bánt, mint a gazda a legkedvesebb gyümölcsfájával. Kényeztette, nyesegette, trágyázgatta, öntözgette. És iparkodott tőle távol tartani a kártékony madarakat.
Természetesen kiváltképpen a főbb embereinek a feleségére volt nagy gondja. Még a konyhaedényeket is ő rendelte meg Budapesten.
De tudnia kellett volna, hogy a ruha-kérdés már a fentemlített fogantyúk közé tartozik. Nem tudta.
Egyszer törzsfőnökénél ebédelvén, a női kalapokra fordult a beszéd. Hogy a vidéki városban milyen csúnyák és drágák a kalapok. A képviselő előzékenykedett:
− De hát akkor mire való vagyok én? Hiszen én ehhez is értek. Az ismerőseim mind dicsérik az ízlésemet. Küldök én nagysádnak Budapestről olyan kalapot, hogy egy hét múlva az egész járásban ki fog törni a sárgaság.
− Igazán!? No ez valóban kedves. De ne legyen nagyon drága.
− Például?
− Mondjuk, legföljebb 30-40 korona.
− Jó. Ezért már mesés kalapot tudok venni.
− Ah, valóban le fog kötelezni.
Őnagysága repesett örömében. No, most lesz mit irigyelni a többinek!
A képviselő úr Budapestre érve, egyet gondolt magában. Miért ne kötelezze le ő törzsfőnökének a feleségét.
Vett tehát egy 200 koronás kalapot és beküldette 30 korona utánvéttel. A többit ráfizette. (No ezt jól csináltuk!) A törzsfőnökné persze megköszönte és megíratta a férjével, hogy a sárgaláz csakugyan kitört.
Egy hét múlva azonban maga a képviselő esett sárgaságba, sőt talán zöldségbe. Ahány kalapviselő úri asszony volt a járásban, mind levelet íratott neki a férjével, hogy éppen olyan 30 koronás kalapot küldessen neki is, amilyent a törzsfőnökné ő nagyságának küldetett.
Ki kellett izzadni vagy 2000 koronát. Még ennél is szörnyűbb volt az, hogy amikor leutazott megnézni a kolosszális hatást, valamennyi asszony fintorgatta az orrát; legjobban a törzsfőnökné:
− Hiszen szépnek szép; hanem ez meg az…
Mindegyik talált benne valami hibát, de mind a másokéról látta.
A naiv olvasók kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy a képviselő a következő választáson fényesen megbukott.”
Forrás: Anekdoták a magyar közéletből
