Rózsahegyi Kálmán számára a villamos is épp elég volt…
Az 1920-as évek elejétől, sötét felhők gyülekeztek a magyar társadalom egén. Tombolt a gazdasági válság, nyomor és nélkülözés bénította az emberek kedélyállapotát. A hanyatlás jeleit – ahogy az már lenni szokott – elsőként a művészetben, a művészek között érezték meg. Akkortájt – 1927 legelejéről – keletkezett az alábbi kis történet:
Néhány színészünknek a konjunktúra aranjuezi napjaiből, a nagy pendlizések boldog idejéből nem maradt meg más, mint az autójuk. Az anyagi helyzetük már régóta nem rózsás, már határozott gondjuk van, de ha más mindentől is, az autóról – már csak a presztízs miatt is – nem akarnak lemondani.
Rózsahegyi Kálmán esténként, ha játszik, ma is csak a villamoson jár haza a Rózsahegyi-házba, amely pedig jó messzire van, a budai oldal meglehetősen távoleső helyén. Az előadások pedig néha még késő éjszakai órákba is belenyúlnak.
Egyik barátja a kései órában találkozott vele, amint hazafelé iparkodott.
– Mi az Rózsám? – üdvözölte – csak ilyen szegény polgári módon, villamoson? Hát neked nincs autód?
– Nincs nékem, pajtás, dehogyis van. Nem megy nekem olyan rosszul.
Forrás: Bános Tibor: Mosolyország
