Rózsahegyi Kálmán, színész, pedagógus a realista színjátszás feltétlen híve volt. Mindent tudott, minden műfajban otthon volt. Szépen énekelt, sőt kitűnően táncolt is, ha kellett.
A 60 éve, 1961. augusztus 27-én Budapesten elhunyt Rózsahegyi Kálmán a Békés megyei Endrődön született 1873. október 6-án. Nevelőapja Rózsahegyi Ödön színész és daltársulati igazgató volt, a család vándortársulatával folytonosan költözött. A kis Kálmánnak gyönyörű gyermekkora volt: mivel állandóan úton voltak, az iskolába be sem íratták, írni-olvasni anyjától tanult meg. A társulat tehetségesnek tartotta a gyereket, aki már egész kicsi korában fellépett, később fejlődésének arányában kapta a nagyobb feladatokat. Útját egészen a Színiakadémiára való beiratkozásáig egyengették, diplomáját 1892-ben kapta meg. Pályáját Debrecenben kezdte, majd három év elteltével a Kolozsvári Nemzeti Színházhoz szerződött.
1898-ban került a Beöthy László vezette Magyész, pedagógus, kiváló művész forgatás alatt,, 1931 ar Színházhoz, s amikor Beöthy a Nemzeti igazgatója lett, magával vitte őt is. 1900-tól 1935-ös nyugdíjazásáig tartozott az ország első társulatához, az örökös tag címet 1923-ban kapta meg. Jelenléte új stílust vitt a Nemzeti színpadára. Népszínművek, parasztdrámák, vidéki környezetben játszódó vígjátékok szerepeit alakította a leghitelesebben (A falu rossza, Piros bugyelláris, Te csak pipálj, Ladányi), de emlékezeteset tudott nyújtani klasszikus drámai szerepekben is, mint Tiborc (Katona: Bánk bán), a sírásó (Shakespeare: Hamlet), a Bolond (Shakespeare: Lear király), Zuboly (Shakespeare: Szentivánéji álom).
Pedig nem szerette a klasszikusokat, mert nehezen tanulta a veretes mondatokat. Híres volt arról, hogy nemigen vette szentírásnak a szerző által megírt szöveget. Ha úgy érezte, saját szavaival megfelelőbben ki tudná fejezni az érzéseit, képes volt a végsőkig megküzdeni és veszekedni a maga igazáért.
A realista színjátszás feltétlen híve volt. Ma már színháztörténeti epizód, ami még a pályája elején történt: a Gárdonyi A bor című darabjában Baracs Matyit játszó Rózsahegyi elsőként köpött igazi nyállal a Nemzeti Színház színpadára. A tajtékzó rendezőnek azt válaszolta: „Bocsánat, rendező úr, ez nem színpad. Ez most Baracs gazda portája!”
Mindent tudott, minden műfajban otthon volt. Szépen énekelt, sőt kitűnően táncolt is, ha kellett. A tízes-húszas években rendszeresen fellépett az Apollo és az Emke-kabarékban, a Modern Színpadon, rövid ideig az Apollónak művészeti vezetője, az Emkének igazgatója is volt. Kamera elé 1914-ben állt először, s azután évtizedeken keresztül számos filmsiker részese volt: Süt a nap (1938), A cigány (1941), A tanítónő (1945), Állami Áruház (1952), Liliomfi (1954), Mese a 12 találatról (1956), Micsoda éjszaka (1958).
A második világháború idején a Színészkamara rendelkezése értelmében nem léphetett színpadra, az egyik legnagyobb magyar parasztszínész ugyanis zsidó anyától született, és a nevelőapja is ehhez a felekezethez tartozott. A Nemzetibe 1945 után sem térhetett vissza, ezt Major Tamás akadályozta meg. A páratlanul népszerű színészt a színjátszás peremére igyekeztek szorítani, csak néhány alkalommal léphetett színpadra a Vígszínházban, az Operettszínházban és a Kamara Varietében. Utolsó szerepe a Rokonok Berci bácsija volt a Madách Színházban.
Kedélyes, mindenki által kedvelt, jó humorú ember volt. Szenvedélyesen vadászott, de csak fácánra és nyulakra lőtt. 1942-ben megjelent Zörög a haraszt című könyvében vidám vadásztörténeteit mesélte el.
Feleségével, Hevesi Angélával együtt 1909-ben alapította magán-színiiskoláját, ahol öt évtizeden keresztül számos kitűnő színészt nevelt, többek között Mezei Máriát, Pécsi Sándort, Rátonyi Róbertet, Ráday Imrét, Komlós Jucit, Sas Józsefet, Hofi Gézát. Az iskola vezetését később színésznő leánya, Rózsahegyi Marika vette át. Több kitüntetés birtokosa volt: 1901-ben Farkas-Ratkó-díjat, 1926-ban polgári érdemkeresztet kapott, 1960-ban kiváló művészi címmel tüntették ki. Szülővárosa, a mai Gyomaendrőd ápolja az emlékét: a róla elnevezett iskola előtt 2000-ben avatták fel bronzból készült szobrát.
