„Mutasd meg, hol lakol, megmondom ki vagy.” Weöres Sándornak és Károlyi Amynek nem volt fontos, hol lakik. Esterházy Péter így emlékszik vissza a költőre.
„Több évtizede történt, amikor először mentem hozzájuk. Döbbenten láttam az ajtójukon, hogy névtábla helyett csak egy cédula volt, rajta egy firkantás: „Károlyi/Weöres”. Vagabundusul, lazán, szabadon, mellesleg. Vagy a keresztnevek is? Örömömben, még kint, azonnal elhatároztam, hogy ha majd nekem is lesz ajtóm, azon én is így írom ki rá a nevem. De mire – annak idején – ajtóm lett, és észbe kaptam, kifejthettem volna radikálisan bohém koncepciómat, már közös költségből vétetett s föl is csavaroztatott egy olyan kis praktikus alamíniumos.
Hangozzék még oly hihetetlenül: írásokat vittem mutatni. Ezek műfajukra nézve mondatok voltak (később jórészt belekerültek a Fancsikó és Pintába), egy lap, egy mondat. W. S. tényleg olyan, mint egy csodás mese: hol volt, hol nem volt. Ha olvasott, még a szokásosnál is jobban eltűnt.
Nagyvonalúan kezelt engem, ez megnyugtatott. Ahelyett, hogy tárgyszerűen eltörpültem volna, egyenrangúvá tett. Mindig narancsot kaptam, nem nagyon szerettem, de nem mertem nemet mondani. Amíg Amykával a magas irodalomról beszélgettem, ő a kétéves lányommal kártyázott. Volt, hogy bort csempészett ki…
