Impresszionista látásmód, az erdélyi táj, a menedékhely bemutatása jellemzi líráját. Áprily Lajos ma már beletartozik klasszikus költőink névsorába, hibátlan művészete és szeretetre méltó emberségessége nyugalomra és megbékélésre buzdít.
Áprily Lajos költő, műfordító, a XX. századi humanizmus képviselője, 45 éve, 1967. augusztus 6-án halt meg Budapesten.
Áprily Lajos: Túl ötven erdőn
(Részlet)
Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Jékely Lajos néven született Brassóban 1887. november 14-én. A család 1888-ban Parajdra költözött, s ott magyarok közt élve ismerte meg az erdélyi tájat, a Küküllő vidékét. 1899-ben Kolozsvárra költöztek, ahol a református kollégiumban tanult, nyelvórákat adott és verseket írt. 1909-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar-német szakán, s Nagyenyeden a Bethlen-kollégium tanítóképzőjében, majd a gimnáziumban tanított, később a kolozsvári református kollégiumban a magyar és német irodalom tanára lett.
Áprily prózai városképében, a Nagyenyedben így emlékezik egykori enyedi éveire: „Tizenhét esztendeig laktam ebben a dús hagyományú és dús gyümölcstermésű kisvárosban…Ezer és ezer gyermeki szemen át nézve a világot, felfokozott örömmel éltem át a barackvirágszagú őrhegyi tavaszokat és a kollégiumi erdők, meg a Szabaderdő városig-világító őszeit. Éltem az enyedi jelent és könyvtári kötetek, iskolai gyűjtemények és kirándulókedvű geológus- és történelemprofesszorok társaságában éltem az enyedi múltat.”
1919-től jelentek meg versei a kolozsvári Erdélyi Szemlénél, Áprily Lajos álnéven, első verses kötete harmincnégy éves korában a Minerva kiadásában jelenik meg. Két év múlva saját kiadású új kötettel lép az olvasók elé (Esti párbeszéd, Dicsőszentmárton 1923). 1928-29-ben az Erdélyi Helikon című folyóiratot szerkesztette. Verseiben az erdélyi táj szépségeit mutatta be, az erdélyi hagyományok mellett tett hitet, az együtt élő népek testvériségét hirdette. Költői nyelvére a századvég sötét érzülete és a „nyugatos” líra szimbolizmusa hatott.
Áprily Lajos: Falusi elégia
Ajánlás
Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.
De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.
S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát —
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.
1911-ben elveszi feleségül menyasszonyát, a kolozsvári Schéfer Idát, első fia, a később szintén neves költő, műfordító Jékely Zoltán 1913-ban született meg. Beköltöznek „egy szerény kis sétatér végi házba.” Ide hozza Kolozsvárról idős szüleit is, majd megszületik a második fiú, Endre is. Áprily családja 1926-ban Kolozsvárra költözik, de az érzékeny lelkű költő és fia, Zoltán mindig visszavágyik az egykori kedves kisvárosba. Részt vett az erdélyi magyar írók első marosvécsi találkozóján, s az itt összegyűltek megbízásából az 1928-ban induló Erdélyi Helikon szerkesztője lett. A következő három nyáron jelen van a marosvécsi találkozón.
Lírájának gazdag formakultúrája, verseinek fogalmon túli sejtelmekkel játszó zeneisége, impresszionista-szimbolista vonásai a költőt az első Nyugat-nemzedék hagyományához kapcsolják. Nem egy kritikusa a legnagyobb erdélyi magyar költőnek tartja, nemcsak életművének egésze, hanem Erdélyben született versei alapján is. Németh László 1927-ben úgy ír róla mint „sziget”-ről „a magyar líra pillanatnyi bomlásában”; formaművészete elismeréseként Benedek Marcell Babits Mihállyal, Kosztolányi Dezsővel, Tóth Árpáddal, Juhász Gyulával állítja egy sorba; Rónay György magyarság és európaiság szintézisét fedezi fel lírájában. Költészetének ihletője legtöbbször az emlékezés, a magány, egy inkább csak vágyott – vagy vágyaiban átélt – világ: a „morajos szikla-ország”, mellyel „egy test”-nek érzi magát.
Áprily Lajos: Esti párbeszéd
Marathon
Fanyar füstjét a langyos kékbe fújja
az áldozatra lobbant róna-gaz:
a perzsa Tél hadát rohamra gyúlva
ott lenn legyőzte a görög Tavasz.
Itt fenn, ahol ritkul a fák borúja,
a fény egy holt rigóra sugaraz:
torzult nyakát a hűs avarba fúrja,
reá a barka sárga port havaz.
Hogy lent a mámor harsonái szóltak,
száguldva szállt első ünnep-heroldnak,
hol éber fák füleltek nesztelen,
s amint életre fúlva és lobogva,
forró szívét a rengetegbe dobta
sistergő csóva-módra: Győzelem!
1929 őszén Budapestre távozott, ez a lépése megrendülést váltott ki tisztelői körében. Tíz évig a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt.
1929-ben családjával Budapestre költözött, ettől kezdve elégikus hangú költeményeiben szülőföldjére emlékezett vissza. Pesten a Lónyay utcai református gimnázium tanára volt, emellett 1938-ig a Protestáns Szemlét is szerkesztette. 1934-ben a Baár-Madas Leánynevelő Intézet igazgatója lett. A zsidótörvényeket nem volt hajlandó végrehajtani az iskolában, ezért 1943-ban lemondásra kényszerült, nyugdíjba vonult. 1945-ben rövid ideig szerk. az Új Magyar Asszony c. lapot, utána végleg felhagyott a szerkesztéssel. A Visegrád melletti Nagyvillám-dűlő völgyébe költözött.
1945 után a Visegrád melletti Szentgyörgypusztára vonult vissza, s haláláig ott is élt. Áprily lírája egy magányosságra kárhoztatott humanista őszinte vallomása. Költészetének egyik ihlető ereje az erdélyi természet. Formaművészetére játékosság és műgond jellemző. Műfordítói munkássága egész életén át tartott.
A húszas-harmincas években sorra jelentek meg verseskötetei, melankolikus hangulatú, csendes rezignációt, ugyanakkor életörömöt és derűt sugárzó költeményeinek impresszionista képeit klasszikus formafegyelemmel alkotta meg, látszólagos egyszerűségük mögött az örök nagy emberi kérdések szólaltak meg. A háborús megpróbáltatásokat fájdalmas költeményekben fejezte ki.
A jó műfordító minden kritériumával – műveltség, nyelvtudás és formaművészet – rendelkezett, s külön szerencse, hogy rá is talált az egyéniségéhez illő szerzőkre. 1952-ben megnyerte azt a pályázatot, amelyet Puskin Anyegin című elbeszélő költeményének újrafordítására írtak ki, de jelentős Ibsen Peer Gyntjének fordítása is. Költészet és műfordítás mellett drámaírással is megpróbálkozott, darabjai mégis inkább költői kompozíciók, mintsem klasszikus drámák. Ma nevét viseli szülővárosa, Brassó főgimnáziuma és Visegrádon egy alapfokú iskola.
A Romániában élő magyarság irodalmának veteránjai lezárták a változó világban is megőrzött azonosságú életművüket. Kós Károly az értelmiségiek sokoldalú nesztoraként, Nagy István a munkásirodalom szívós harcosaként Kolozsvárott, Áprily Lajos az áttelepedettek közt is hű erdélyiként Visegrádon fejezte be munkás életét.
Felhasznált irodalom:
Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve
